A véradással is példát mutat tanítványainak a salgótarjáni pedagógus

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a Vöröskereszttel?
– Nagyon érdekes történet ez, hiszen amikor a salgótarjáni Táncsics Mihály középiskolában kezdtem el tanítani, láttam ugyan, hogy van egy vöröskeresztes csoport, amely rendszeresen tevékenykedik, azonban abban az időben minden energiámat a sport kötötte le, így kevés figyelmet fordítottam rájuk. Azonban megtapasztaltam, hogy Kulhavi Gáborné tanárnő vezetésével milyen nagyszerű társaságot alkotnak a vöröskeresztesek, hiszen öröm, mosoly, kiváló munka folyt a foglalkozásokon. A tanárnő nyugdíjba vonulása előtt sokat beszélgettünk, és felvetette annak a lehetőségét, hogy én vegyem át a csoportot. Először nemleges választ adtam, majd addig győzködött, amíg végül igent mondtam. Ennek lassan már tíz éve lesz. Úgy gondolom, hogy amiben a táncsicsos vöröskeresztes csapat ereje rejlik az az, hogy nem mi, pedagógusok tanítjuk őket, hanem a diákok egymást. Mindig van olyan tanítványunk, aki vezére tud lenni a csoportoknak. Mi pedig csak felügyelünk, illetve természetesen jó tanácsokkal látjuk el őket.

– Mit gondol, annak idején megérte mégis igent mondani a felkérésre?
– Ami a helyi Vöröskeresztet illeti, nagyszerű embereket ismerhettem meg. Akkoriban a Juhászné Kincses Helén által vezetett szervezet, vagy a szintén odaadó egyénekből álló véradó központ dolgozói, Tóthné Simon Andrea véradásszervezővel az élen, mindig megkönnyítették a munkámat. Minden segítséget megadtak, hogy minél hamarabb beilleszkedjek ebbe a közegbe. Ennyi év után azt mondhatom, örülök, hogy akkor igent mondtam a felkérésre, hiszen a gyerekek odaadó munkája és szeretete minden fáradozást megér. Amikor találkozom a volt tanítványaimmal, mindig örömmel beszélünk a közösen megélt élményekről. Nagy boldogság számomra, hogy sok ifjúsági vöröskeresztes vezető került ki az egykori diákjaim közül, ami a kiváló munkájuk elismerése.

– Hogyan élte meg, hogy idén ön kapta ezt az elismerést?
– Soha nem a díjak motiváltak, hanem az, hogy amibe belekezdek, azt maximálisan véghez tudjam vinni. Jó érzés azonban, ha elismerik az ember munkáját, hiszen a mai világban ez egyre kevesebbszer történik meg. A Vöröskeresztnél azonban értékelték mindazt, amit közösen csináltunk a gyerekekkel. Meglepett, hogy immár harmadik alkalommal tüntettek ki, de ez nemcsak az én érdemem, hanem a kiváló tanulóké is. Bázisovi Programok, véradásszervezés, élelmiszer-, ruha- és játékgyűjtés, megannyi közös projekt, ami mind-mind embertársaink segítéséről, támogatásáról szólt. Rengeteg pozitív dologban, sok felemelő érzésben volt részünk, amikor örömmel jöttünk el egy-egy helyszínről, hiszen segíthettünk. Ami a díjakat illeti, először a Vöröskeresztes Tevékenységért elismerés bronz, majd ezüst, most pedig az arany fokozatát kaptam meg. Hatalmas megtiszteltetés, azonban mint már említettem, életem során soha nem ezek kiérdemléséért tevékenykedtem. Egyszerűen leírhatatlan érzés az, amikor elmegyünk egy-egy mélyszegénységben élő családhoz, amelynek alapvető élelmiszereket, illetve ruhákat viszünk, hogy a családtagok könnyes szemmel, meghatódva veszik át a csomagot. Ezért érdemes erőfeszítéseket tenni. Borzasztó világot élünk, éppen ezért, aki megteheti, annak segítenie kell ott, ahol és amivel tud.

– Ezért tartozik a rendszeres véradók közé is?
– Igen, így vagyok a véradással is. Immár huszonötödször nyújtottam a karomat tűszúrásra. Ezt legtöbbször az iskolában szervezett véradó eseményeken tettem meg, hiszen úgy gondolom, ezzel is példát mutatok a tanulóknak. Megtehetném, hogy bort iszom és vizet prédikálok, buzdítom őket, én magam pedig nem így cselekszem, de ez nem jó hozzáállás lenne. Éppen ezért van egy jelszavam: Utánam! Ha csak egy diák ad vért, akkor is már több embertársán tudott segíteni. Véleményem szerint ez az igazán nagy dolog!

– Mivel tudná buzdítani az embereket, hogy legyenek tagjai a Vöröskeresztnek?
– Nagyon összetett maga a vöröskeresztes tevékenység, hiszen egyrészt szól az elsősegély-oktatásról, ami a mindennapi életünk része, a segítségnyújtásról, a véradásról, az elesettek felkarolásáról és megannyi emberi dologról. Iskolánkba minden évben karácsony előtt meghívjuk az intézmény diákjait egy meleg teára, illetve egy zsíros vagy vajas kenyérre. Ennek során is sok következtetést levonhat az ember. Nem hiszem, hogy bárkit is kell buzdítani, hiszen ennek belülről kell jönnie, nekünk, tagoknak pedig példát kell mutatnunk.

Névjegy

Molnár Ferenc 1966. március 21-én látta meg a napvilágot Egerben. Füzesabonyba járt általános és középiskolába, majd szülővárosában végezte el a főiskolát. 1990-ben testnevelés–biológia szakon diplomázott. Ezzel azonban nem fejezte be végleg tanulmányait, hiszen néhány év elteltével ismét iskolapadba ült, és 2011-ben testnevelés szakon egyetemi diplomával is gazdagodott.
2004 óta tanít a jelenlegi Salgótarjáni Szakképzési Centrum Táncsics Mihály Szakgimnáziumában. A kézilabda hozta őt a nógrádi megyeszékhelyre, először játékosként, majd edzőként, végül pedig szakmai igazgatóként tevékenykedett. Saját bevallása szerint csak úgy vállalta el az edzői pozíció betöltését, ha egy tanári állást is kap mellé. Ez megtörtént, így hát Salgótarjánban telepedett le, az akkori tervei szerint csak egy rövid időre. Ennek azonban már 17 éve.