Hatvanöt évet töltött a betegek szolgálatában a salgótarjáni főorvos

Egyrészt mint az írások főszeplője, az interjúk, beszélgetések alanyaként jelent meg a személye, de megannyi, figyelemre érdemes, rendszerint egyedi véleményt megformáló cikket szerzőként jegyzett ő maga is. Ezúttal egy nem mindennapi esemény kapcsán esik szó róla: a minap vette ugyanis át a Pécsi Egyetemen végzettsége megszerzésének hatvanötödik évfordulója alkalmából kiérdemelt vasdiplomát.

– A városban, de a környéken is kevesen rendelkeznek ilyen dokumentummal, hiszen az érdemek mellett komoly életkort is feltételez. A közelmúltban rendezett orvos- és fogorvosnapon dr. Nyitrai Miklós dékán hány, ugyancsak 1956-ban végzett kollégának adott át vasdiplomát?

– Százharmincnégyen végeztünk, és sajnos már csak kilencen – személyesen öten – kaphattuk meg ezt a díszoklevelet, amelyen indoklásként az olvasható, hogy hatvanöt éven át végzett értékes szakmai tevékenységünket ismeri el az egyetem ily módon is.

– Ez az ünnepi aktus lehetőséget teremt arra is, hogy visszatekintsünk az 1940-es évekre s a következő évtizedre – mai kifejezéssel élve – a pályaválasztásra, -kezdésre is.

– Helyi születésűként az akkori gimnáziumban – amelyet később neveztek el a tragédiaköltő Madách Imréről – érettségiztem 1950-ben. Érdeklődésem már akkor is sokoldalúnak volt mondható, például jó rajzkészséggel rendelkeztem, amelyet édesanyám által eltett és gondosan megőrzött füzetek is bizonyítanak. Szüleimre – akik szerint orvosokra mindig szükség lesz – hallgatva végül is az ilyen képzést nyújtó egyetemre jelentkeztem Budapestre, de Pécsre nyertem felvételt. Ez számomra nem okozott gondot, hiszen egy szép, nagy történelmi múlttal és Salgótarjánhoz hasonló hegyvidéki környezettel rendelkező városba kerültem. Egyébként azt is lehet mondani, hogy követtem a bátyám útját, aki szintén orvos lett, de a család soha nem múló bánatára nagyon fiatalon eltávozott közülünk. Szigorló évemet már itthon, szülővárosomban töltöttem és 1956 őszétől a bányakórháznak nevezett megyei intézmény dr. Telmányi József vezette II. sz. belgyógyászati osztályán dolgoztam a szakvizsgám letételéig. Ebből következően részt vállaltam a sok ártatlan ember halálát okozott tragédia, az 1956. december 8-i szörnyű sortűzből fakadó teendők ellátásában is.

– Az 1967-ben átadott sokemeletes, akkor nagyon korszerűnek számító megyei kórház épületében dr. Fancsik János igazgató is volt.

– Valóban: háromévnyi megyei főorvosi beosztást követően neveztek ki az intézmény élére s e pozícióban ugyancsak ennyi időt töltöttem, majd reumatológiai szakvizsgám birtokában ennek az osztálynak a vezetője lettem. Negyvenkét esztendő elteltével önként vonultam nyugállományba, de egy jó évtizedig még részt vettem a szakellátásban.

– Ne feledkezzünk meg társadalmi szerepeiről sem. Ezek abból fakadtak, hogy mindig markáns, lokálpatrióta érzelmektől fűtött véleménye volt a közélet kérdéseiről, főleg Salgótarján helyzetét, fejlesztését illetően.

– Jogos a felvetés, mert a rendszerváltozást megelőzően voltam országgyűlési, 1990-től pedig egy ciklus időszakáig itt helyben önkormányzati képviselő is. Talán azért figyeltek fel rám, mert például a városépítészettel összefüggésben már évekkel ezelőtt felvetettem, hogy gondolni kell a parkolási lehetőségek szűkösségére, garázshelyek kialakítására is. Mint kíváncsi embert, mindmáig élénken foglalkoztatnak a közügyek.

– S már-már mintegy kései polihisztorként több területen is sikerült figyelemre és elismerésre méltó teljesítményt letennie a közösség asztalára. Az íráskészségéről fentebb már esett szó, feltűnően tájékozott a zenében, az irodalomban, megannyi verset, versrészletet tud elmondani úgymond fejből, de joggal tartják számon a fotóklub remek felvételeket produkáló tagjaként is.

– E számomra nagyon kedves foglalatosság már viszonylag korán, pécsi tanulmányaim idején felkeltette az érdeklődésemet. 2006-ban, az ötvenéves aranydiploma alkalmából egyik volt évfolyamtársammal, a Kanadában élő Kiss Józseffel készítettünk egy emlékalbumot egykori élményeinkről s nem utolsósorban nagy tudású, tekintélyes professzorainkról, köztük dr. Szentágothai Jánosról. Tőlük tanultuk meg, hogy nem a betegséget, hanem az embert kell gyógyítani. A legfontosabb – ahogyan a hippokratészi eskü sugallja – a betegek üdve. Egyébiránt abban, hogy mindmáig szívesen fényképezek, nem kis szerepe van a Salgótarjánt körülvevő természeti szépségeknek is. Nem véletlenül barangoltam be feleségemmel – aki szintén fotózott és közismert, hogy képzőművészettel is foglalkozott – a környező hegyeket, völgyeket. A minap készíttettem egy ilyen témájú kötetet Örökségünk címmel.

– Most, hogy a vasdiplomával újabb határkőhöz érkezett, milyen mérleget lehet vonni az eddig eltelt nyolcvankilenc évről?

– Elégedett embernek tudom magam. Úgy érzem, nem volt sikertelen az életem. Sajnos feleségem – aki annak idején a kedvemért költözött Pécsről Salgótarjánba, és meggyökeresedett itt – már nincs közöttünk, de sok örömet találok családtagjaimban. Két leányunk született – az egyik már szintén nyugállományú – s van egy hölgy- és egy férfiunokám, sőt két – ugyancsak különnemű – dédunokám is. Az utóbbiak fényképei folyamatosan tekintenek rám szobám faláról.

Rokkantteleptől a vásártérig címmel élettörténeti kötetet is írt, és ma is gyakran tollat ragad

Dr. Fancsik János 2016-ban jelentette meg a Rokkantteleptől a vásártérig címmel összegyűjtött, sok-sok képpel illusztrált családjának és a salgótarjániaknak ajánlott helytörténeti emlékeit. Ezek sorában írta többek között az alábbiakat: Nálunk nem alakult ki a születésnapok ajándékozással megünnepelt szokása, de nem bántam, mert édesanyám visszaemlékezéseinél szebb ajándékot úgysem kaphattam volna… Sokat mesélt, de sohasem könyvekből. Andersenről, Grimmről talán nem is hallottam, de mindig volt mesélnivalója a múltbéli eseményekről… Manapság dúskálunk a multimédia áldásaiban, s bár nem rendelkezem minden lehetséges eszközzel, még sincs hiányérzetem. Működésképtelen írógépem helyett Balázs unokám elemekből összehozott számomra egy remek kis számítógépet monitorral, nyomtatóval, s némi Word-ismerettel kényelmesen pötyögtethetem visszaemlékezéseimet.