Másfél millió kilométert vezetett balesetmentesen a Nógrád megyei buszsofőr

– Már kisgyerekként elhatározta, hogy a buszsofőri hivatást választja, vagy pályamódosítással került a személyszállítás területére?

– Az eredeti szakmám műszerész, de fiatal korom óta nagyon érdekelnek a hatalmas járművek. A kötelező sorkatonai szolgálat alatt is sofőrködni szerettem volna, így a honvédség támogatásával szereztem meg a D kategóriás jogosítványomat. Már a katonaságnál is buszt vezettem, különböző kirándulásokra szállítottam a tiszteket a családjukkal együtt. Aztán amikor leszereltem, jelentkeztem a salgótarjáni Volánhoz, 1988-ban kezdtem itt el a munkát.

– Azóta megszakítás nélkül a vállalatnál dolgozik?

– Öt éven keresztül, 1990 és 1995 között kamionsofőr voltam, a belföldi áruszállításban tevékenykedtem mint árufuvarozó. Azonban visszavágytam a buszsofőri székbe. Így 1995 óta folyamatosan a Volán társaságnál szállítom az utasokat. Szeretem ezt csinálni, úgy érzem, hogy egy nagy család tagja vagyok. Az országban bárhol összetalálkozok egy másik volános sofőrrel, régi barátként tekintünk egymásra. Biztonságot ad, hogy bárhol is kerülök bajba, tudom: a kollégáimra mindig számíthatok. Nem szívesen hagynám magam mögött ezt a hivatást.

– Nógrád megyében egyedüliként vehette át a másfél millió balesetmentesen megtett kilométer után járó elismerést. Hogyan fogadta a kitüntetést?

– Büszke vagyok arra, hogy a társaság számontartja és elismeri a munkámat. Kezdetben az motivált, hogy egymillió kilométert tegyek meg balesetmentesen. Ez szerencsére sikerült, még egy koccanásom sem volt soha. Aztán megkaptam az 1 millió 250 ezer kilométer után is a kitüntetést. Az elismerő okleveleket, az azzal járó gravírozott érmét és kitűzőt nagy becsben tartom, jólesik, hogy ezzel is elismerik a munkámat. Sosem elégszem meg azonban azzal, amit elértem, továbbra is ugyanilyen odafigyeléssel vezetek majd. Már a kétmillió kilométert tűztem ki célul.

– Ön szerint minek köszönhető, hogy a hosszú évek során sikerült elkerülnie a baleseteket?

– Szerencse is kellett hozzá, de sosem megyek bele olyan helyzetekbe, ami veszélyesnek látszik. Ha egy másik sofőr bevág elém vagy szándékosan lefékez, akkor sem veszek revansot, nem ér annyit. Az elmúlt évek alatt sok olyan manővert láttam már, aminek baleset lett a vége, így ezeket elkerülöm. Ezen túl odafigyelek arra, hogy időben lefeküdjek, ha másnap szolgálatban vagyok. Sosem indulok el fáradtan, nem iszok alkoholt és kávét sem, nem dohányzok. Vigyázok az egészségemre. Amióta a társaságnál dolgozom, egyetlen napot sem voltam betegszabadságon.

– Előfordultak az évek alatt olyan helyzetek, amelyek más sofőrök hibájából balesetveszélyt rejtettek?

– Természetesen volt ilyen. Általában előzések alkalmával fordul elő, hogy nem jól mérik fel a távolságot az autósok. Éppen a napokban történt, hogy az általam vezetett buszt kezdte előzni egy gépkocsi, úgy, hogy szemből is érkezett jármű. Hajszálon múlott csak, hogy nem végződött balesettel a manőver.

– Ilyen eseteknél meg tudja őrizni a nyugalmát?

– Szerencsére igen, sosem villogok, dudálok rá egy helytelenül közlekedő sofőrre. A veszélyes helyzetekben is meg tudom őrizni a hidegvéremet, így könnyebb jó döntéseket hozni. Később aztán elgondolkodok azon, hogy mindent jól csináltam-e, és ha úgy érzem, vétettem, akkor megpróbálok tanulni a hibámból. Véleményem szerint az előzés a legveszélyesebb manőver, így csak akkor kezdek bele, ha 100 százalékig biztos vagyok annak sikerében. Nem nyomaszt a felelősség sem, ami az utasok miatt rám hárul. Elismerés, ha a tükörbe nézek és látom, hogy mindenki olvas, beszélget. Ekkor tudom, hogy jól végzem a munkámat, mert biztonságban érzik magukat az emberek.

– Magánemberként sem okozott balesetet az utakon?

– Amikor még csak egy éve volt meg a B kategóriás jogosítványom, egyszer előfordult, hogy személyautóval becsúsztam az árokba és fának csapódtam. Szerencsére nem sérültem meg, és az autó is megúszta néhány horpadással. Utólag úgy vélem, kellett ez a baleset ahhoz, hogy belássam: senki sem jelentheti ki teljes bizonyossággal, hogy jól vezet, mert bármikor történhet olyan eset, ami szerencsétlenül végződik.

– A családja aggódik, amikor reggel útnak indul?

– A feleségem mindig elmondja, hogy vigyázzak magamra, de nem rágódik folyton azon, hogy mi történik velem. Azonban ha az útvonalamon buszbalesetről hallanak a hírekben, azonnal felhív a családom és a barátaim is.

– Az évek során hogyan változott a forgalom, másként közlekednek ma az emberek, mint húsz éve?

– Amikor még csak két sávon lehetett haladni a 21-esen, sokkal veszélyesebb volt, sok balesetet láttam akkoriban, és csak három-négy helyen volt lehetőség előzésre. Az ott elvesztegetett perceket az autópályán lehetett behozni. Ma már jó minőségű, belátható, kerítéssel védett négy sávon közlekedhetünk. Az autópályák viszont napjainkban sokkal zsúfoltabbak, az autók gyorsak, különféle technikai újításokkal vannak felszerelve. Ezért a sofőrök bátrabbak és sokkal türelmetlenebbek. Amióta a koronavírus megjelent, kevesebben vesznek részt a forgalomban, és azt tapasztalom, hogy mind az utasok, mind az autósok jobban odafigyelnek egymásra.

– Hogyan kezeli, ha egy utas tiszteletlenül viselkedik, esetleg sértegeti önt?

– A hosszú évek alatt bizonyos emberismeret kialakult bennem. Amikor végignézek az utasokon, már látom, ha valaki feszült. Ilyen esetben nem teszek rá még egy lapáttal, hanem igyekszem nyugodtan reagálni. Nem veszem magamra, ha valakinek rossz kedve van, jól kezelem a konfliktusokat. Igyekszem elkerülni az ütközéseket, az utakon és az utasokkal is.

Nincs megállás

Adódik a kérdés, hogy aki reggeltől estig szinte mindennap a busz volánja mögött ül, mit csinál szabadidejében? – Lehet, hogy furcsán hangzik, de legszívesebben akkor is vezetek. Nagyon szeretek motorozni és kerékpározni is. Azonban sosem az a fontos, hogy hova megyek, hanem maga a tevékenység. A családomban a feleségemnek és a két lányomnak is van jogosítványa, szívesen át is engedem nekik a volánt, ha utazunk valahova – mondta Kovács Attila, aki azt is elmesélte: – Nem szólok bele senki vezetési stílusába, nem szoktam kritizálni. Inkább megdicsérem a családtagjaimat, ha egy közlekedési helyzetet jól oldanak meg. Talán egy régi történet jól példázza, mennyire a vezetés megszállottja vagyok: több mint húsz éve épült a mogyoródi Hungaroring. A munkásokat szállítottam oda busszal, és az illetékes személyzet megengedte, hogy tegyek néhány kört a pályán. Csodálkoztak is rajta, hogy a hosszú utazást követően sem pihenni akartam, hanem tovább róttam a kilométereket.