Hetvenhét éve temette maga alá a lavina a salgótarjáni leventéket

Nemes célért indultak a leventék Erdélybe

1943-ban az acélgyári leventék célul tűzték ki, hogy meghódítják az akkori Magyarország legmagasabb pontját, a 2305 méter magas Nagy-Pietroszt, vagy ahogyan akkor hívták: a Horthy-csúcsot Észak-Erdélyben, a Radnai-havasokban. Az előzetes terepszemle után 1944 januárjában került sor az eseményre.

Szálláshelyük Borsa volt, innen indultak a csúcsra. A fennmaradt fényképeken boldog, harcra kész, büszke fiatalembereket látunk. A hegy megmászását filmfelvétel is megörökítette, valamint néhány fénykép is, amelyet dr. Varga Kálmán készített. Az itthoniak nagy izgalommal várták a hírt, hogy sikerült a csúcs megmászása.

Fiatal életeket vesztettünk el a tragédiában

Szomorú hír érkezett azonban 1944. január 14-én. A korabeli szép megfogalmazás szerint: „a havas Kárpátok magyar oltárán” életüket feláldozva megtértek Istenhez. A csúcsra érés előtt óriási hótömeg zúdult rájuk, elsodorta őket egy lavina.

A 16 leventéből egyedüliként az a dr. Varga Kálmán élte túl a szerencsétlenséget, aki a fényképezőjével ásta ki magát a hó alól.

Mélységes döbbenet és gyász lett úrrá a városon, hiszen napra pontosan egy évvel a doni katasztrófa tragikus híre után most itt van egy újabb szerencsétlenség: a leventéink halála. Sokan reménykedtek, hogy hátha nem igaz, hátha élhet a gyermekük, de sajnos szomorú híreket hoztak. Siratták a gyermeket, a testvért, az édesapát, a barátot, a szerelmet… Bacsa Mihályt, Orosz Imrét, Huszár Bélát, Dombai Pált, Vlacsil Bélát, Kojnok Istvánt, Fényszarusi Józsefet, Györe Józsefet, Bagyinszki Jánost, Vankó Istvánt, Juhász Józsefet, Fehér Gyulát, Vlacsil Józsefet és Völgyvári Mártont.

Temetésüket az acélgyári sportpályán két ízben tartották, mindvégig a Honvédelmi Minisztérium vezetésével, a salgótarjáni ferences atyák temették őket. A város számukra díszsírhelyet adományozott a temetőben: ma is ott pihennek. Gyászos és fájdalmas a sok síron a dátumot látni: 1944, és visszaszámolva a születési évükig, látni azt a nagyon fiatal életet, amit egy nemes cél miatt elveszítettek.

Az utókor kegyelete: emlékoszlopot is állítottak

A rendszerváltozásig nem lehetett megemlékezni róluk központilag. A Nógrád 1986-os számában idézik fel az akkor 85 éves SKSE-ről (Salgótarjáni Kohász Sport Egyesület) szóló írásban érintőlegesen a leventék tragédiáját az alábbi sorokkal: „Még nem némultak el a fegyverek Európában, amikor a nagy reményekre jogosító sícsapat arra vállalkozott, hogy meghódítsa a Nagy-Pietrosz hegyét. A bátor vállalkozás tragédiával végződött: 1944. január 13-án, tizennégy bátor síelő lelte halálát lavinaomlás következtében.”

A hatvanadik évfordulón emléktáblát avattak az áldozatok sírja mellett. 2003-ban a város polgárai nevében egy 19 tagú csapat emlékoszlopot állított a lavinaomlás helyszínén, amit a salgótarjáni iskolás csoportok rendszeresen felkeresnek, és a Duna Televízió Hazajáró című műsorának stábja is emlékezett a tábla előtt a Mosolygó-tó katlanjában, Észak-Erdélyben, a Radnai-havasokban – ahol a tragédia történt. Emlékezünk és emlékeztetünk ma is, hőseink emlékét nem felejti el az utókor!

1994-ben emlékeztek meg először

Az ötvenedik évfordulón volt az első hivatalos városi megemlékezés a díszsírhelyeknél. A még működő Acélgyár akkori igazgatója, Hopka László gondolatából emeljük ki: „A II. világháború alatt nem volt ismeretlen a halál, a pusztulás, az acélgyári sícsapat elvesztése mégis különös döbbenettel töltötte el a várost. Salgótarján mindmáig legnagyobb veszteséggel járó sportkatasztrófája következett be azon a balvégzetű napon.” A szónok felidézte, hogy a bátor fiatalembereket a csúcs meghódítása régóta inspirálta, és azt két egymást követő évben sikerült is elérniük, a harmadik vállalkozás azonban tragédiával végződött. A kiváló, merész sportemberek emléke azonban fél évszázad alatt sem halványult el, s az utódok az ő példájukat követve öregbítették tovább a város sísportjának hírnevét.