kutatás

2020.08.06. 19:45

Könyvében számolt le a gyarmati túszdráma legendáival a fiatal írónő

Hírzárlat – e címmel jelent meg öt évvel ezelőtt Hatala Csenge első dokumentarista regénye, amelyben nyolcévnyi kutatómunka eredményeként leszámolt az 1973-as balassagyarmati túszdráma legendáival. A fiatal nógrádi lányt a kutatás emlékezetes pillanatairól, érzéseiről, a jelenről és terveiről is kérdeztük.

Palchuber Kinga

– Öt évvel ezelőtt egy hiánypótló alkotással gyarapította a magyar társadalom könyvespolcát. Visszatekintve milyen emlékezetes pillanatokkal találkozott a kutatás során?

– Érdekes volt számomra, hogy évtizedeken keresztül csak legendákkal és titkokkal találkozhatott az érdeklődő. A dráma szereplői hallgatásba burkolóztak. Ennek persze megvoltak az okai, az akkori rendszerrel összeegyeztethetetlen volt egy túszeset, így a lehető legtöbb részletet el szerették volna titkolni. A résztvevőknek is megmondták, hogy ez egy olyan esemény volt, amiről hallgatniuk kell. Sokan a legközelebbi családtagjaiknak sem meséltek. Aztán 40 évvel később megkérdeztem őket, nincs-e itt az ideje nyilvánosságra hozni a valóságot? Egyetértettek, hogy le kell számolni a legendákkal. Ez persze nem volt egyszerű. Nemcsak azért, mert az egész országot körbejártam egy-egy szereplő után kutatva, hanem mert sokan nehezen nyíltak meg. Még mindig őrlődtek a titkokkal…

– Mi volt a legmerészebb ötlete a nyomozás alatt?

– A temetői történet… Ahogy kutattam a lelőtt fiú sírhelye után, egyszer csak eljutottam a megfelelő temetőbe, ahol kiderült, hogy a sírhely bérlését évtizedek óta nem rendezték, így gyorsan intézkedni kellett. A temető végül kiadta nekem a hamvakat, és ezzel az abszurd helyzettel a hátam mögött állítottam be a fiatalabbik túszejtőhöz, akit egyébként szintén nem volt könnyű megtalálni és szóra bírni.

A fiatal írónő az egész országot körbejárta egy-egy szereplő után kutatva
Fotó: Ladóczki Balázs / NMH

– Három évvel ezelőtt egy újabb, valós eseményen alapuló ügy végére tett pontot. Úgy hírlik, ez esetben is csak önnek nyíltak meg először őszintén a hozzátartozók…

– A Karthago együttes koncertjén 1981-ben egy fiú életét vesztette. A zenekar a Requiem című dalával állított emléket neki. Sok kérdőjel volt a sztoriban, és itt is azt éreztem, amit a Hírzárlatnál, hogy ki kell derítenem az igazságot. Azt gondolom, hogy minden történetbe, amivel foglalkozom, valamilyen szinten beleadom a szívemet. Ez azt eredményezi, hogy őszinte érdeklődéssel, a részletekben a végletekig elmerülő attitűddel közelítem meg a témákat. Talán ez az elhivatottság az, ami látszódhat rajtam. Képtelen vagyok arra, hogy csak a felszínt kapargassam.

– Milyen volt a könyvek fogadtatása Nógrád megyében?

– A Hírzárlat első bemutatóját Balassagyarmaton tartottuk, az 1973-as túszdráma helyszínén. Rengetegen eljöttek, százan biztosan voltunk. A Requiemet szintén elhoztam a szülővárosomba, ott két terem is kevésnek bizonyult, olyan sokan érdeklődtek. Szívmelengető érzés, hogy ilyen lelkesedéssel fogadnak a megyében. Ha bármikor hazalátogatok, mindig akadnak néhányan, akik megkérdezik, hogy mikor jön már a következő könyv vagy min dolgozom mostanában?

– Min dolgozik most?

– Valójában mindig dolgozom valamin, folyamatos pezsgés jellemző rám alkotói szempontból. A karanténidőszakban is tollat ragadtam. Azt gondolnánk, hogy a karantén bezárja az embert. Ez nálam pont fordítva történt. Fizikailag persze „be voltam zárva”, de lelkileg akkor nyíltam meg, saját magam előtt is. Felismertem, hogy az elmúlt néhány évben rengeteg kimondatlan érzés vagy gondolat ragadt bennem, ami jó alapanyagot szolgáltatott ahhoz, hogy írjak. Különös volt, hogy eddig mások kimondatlan történetei után kutattam, a karantén viszont kihozta a saját küzdelmeimet. Ezúttal, tőlem szokatlan módon a fantázia is segítségemre van.

Csenge köteteinek hatalmas sikere van
Fotó: Ladóczki Balázs / NMH

– Milyen kimondatlan érzésekről ír a regényben?

– Itt van például a gyász témaköre. Mi történik mondjuk akkor, ha egy olyan embernél állapítanak meg halálos kórt, aki egész életünkben körülöttünk volt, és hasonló tragédiával még nem álltunk szemben? Ilyenkor az ember azonnal belekerül egy olyan állapotba, amikor azt érzi, hogy visszatartja a lélegzetét. Elképzelni se tudjuk, mennyi minden ragad bennünk. Azok a témák, amikről korábban beszélgettünk, beszűkülnek, a beteg állapotára koncentrálunk, közben pedig ott a nagy kérdés, hogy vajon a halálról képesek vagyunk-e beszélgetni vele? Azt látom, hogy a betegségek mellett a hétköznapi élet szinte bármely területén találunk példát arra, amikor elferdítjük a valódi érzéseinket vagy éppen nem merjük kimondani őket. A regényben egy olyan történetszállal is foglalkozom, amikor valamit túl sokáig hagyunk függőben, ez pedig meg tudja keseríteni az ember életét, még akkor is, ha bagatellnek tűnő problémából indul ki. Sokszor nem lehet minden fekete vagy fehér, de ahogy írom ezt a regényt, egyre inkább azt látom, hogy nem őszintének lenni olyan felesleges sérüléseket jelent, amitől jó eséllyel megóvhatnánk magunkat és a másik felet is. Persze kérdés, akarjuk-e?

– Több fórumon emlékezett már vissza Orbán Józsefre, a 100 Folk Celsius frontemberére.

– Mindenféleképpen sokat tanultam abból, hogy őt ismerhettem és élete végén ápolhattam. Józsi egy úgynevezett apafigura volt az életemben, hároméves korom óta ismertem őt. Amikor Budapestre kerültem, levitt egy művészklubba és ott ragadtam. Azóta is alkotókkal veszem magam körül, közben én is azzá váltam. Hogy Józsinak mekkora része volt ebben, sosem fejtjük meg, de meghatározó szerepe volt az életemben. Mindenkit meghallgatott, mindenre volt megoldása, csak az ő problémáit igyekezett megtartani magának, hogy ne terhelje az egyébként is problémás barátokat. Különleges ember volt.

– Honnan inspirálódik még?

– Egy-egy írási folyamat előtt sokszor a zenéből nyerek ihletet. A zene olyan érzelmi hullámvölgyekbe tud elrepíteni, ami kinyitja a legőszintébb érzéseimet is, így papírra tudom vetni azokat. Hasonló inspirációt ad a színház is. Az utóbbi években gyakran fotóztam is teátrumi próbákon. Ha akad szabadidőm, ennek a hobbinak szentelem. Legyen szó tehát zenéről, színházról, filmről, irodalomról, mindig találok olyan művészeket, akik engem is alkotásra késztetnek.

– Mivel foglalkozik még?

– Jelenleg dokumentumfilmek vagy igaz történeteken alapuló játékfilmek kutató-szerkesztője vagyok. Tulajdonképpen ugyanazt a munkát végzem, amit a könyveim előkészítése során, csak ezekből a történetekből végül nem könyv, hanem film készül. Hálás vagyok, amiért olyan alkotókkal dolgozom együtt, akikkel nagyon hasonlóan gondolkodunk, már-már megszállott módon szeretjük a projektjeinket. Előfordul, hogy éjfélkor is a gép előtt ültünk és a századik archívot bogarásztuk. Szerintem bármilyen munka akkor tud sikeres lenni, ha szívből csináljuk, hasonlóan lelkes kollégákkal, inspiráló környezetben.

Névjegy

Hatala Csenge 1990-ben született, Balassagyarmaton. Mindig is foglalkoztatta az irodalom, már tinédzserként verseket írt és magyar fakultációra járt. Hét éve végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem amerikanisztika alapszakán, majd a Budapesti Metropolitan Egyetem kommunikációs mesterszakos hallgatójaként szerzett diplomát. Kutatómunkáját 2007 óta végzi, ez eddig két kötetet eredményezett. Jelenleg főleg dokumentumfilmek és igaz történeteken alapuló játékfilmek iránt érdeklődik. Hobbija a fotózás, többnyire színházi próbákat örökít meg.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában