Nógrádot sem kímélték az első világháború súlyos megpróbáltatásai

Az első világháború kitörése már a levegőben volt 1914 előtt is. A „puskaporos hordó”, a soknemzetiségű Balkán bármikor felrobbanhat – vélték a kortársak, és 1914. június 28-án, Ady Endre szavaival élve, egy különös nyári éjszakán kirobbant az első világháború. Természetesen a költő csak visszaemlékezik erre a nyári napra, ami nem éjszaka volt, de a következmények sok-sok éjszakát hoztak hazánkra.

A trónörökös Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával kezdetét vette a hadakozás, az események felgyorsultak: a Monarchia egy hónappal a merénylet után hadat üzent Szerbiának, és a korábban kialakult két hatalmi tömb tagjai is mozgósítottak. Az antanthatalmak és a központi hatalmak készültek a háborúra, így csak ürügy kellett, hogy megindíthassák a harcot.

A közvélemény úgy vélekedett, hogy a háborút gyorsan levezénylik, így szállóigévé vált egy tiszt mondása: „Mire a falevelek lehullanak, hazatérhetnek a katonák.” (Mivel idegenből való fordítás a mondat, többféle változatát ismerjük.)

Aki olvasott már első világháborús naplókat, bizony több helyen előjön a várunk és a nem csinálunk semmit gondolata a sorozás után, vagy éppen a háború további menetét illetően. A villámháború gondolata (mert így hívja a történelemtudomány az imént írott gyors háború tervét) hamar elillant, megnyíltak a frontok, elindult a vérszivattyú.

Az események lelassultak, míg 1914-ben sorozatos támadások voltak (Marne folyó, Galícia, Belgrád), megnyílt mindhárom front: a keleti, a déli és a nyugati is. A legtöbb magyar a keletin és a délin harcolt.

1915-re állóháború alakult ki, a frontokon az emberek pusztultak, de a frontvonal nem haladt előre. Csak emberek pusztultak, százak, ezrek, százezrek. Ilyen volt 1916-ban a „verduni vérszivattyú”, ami súlyos emberáldozatokkal járt.

De elődeink, őseink nem itt, hanem az Isonzó és a Doberdó vidékén, Olaszországban és Galíciában harcoltak. Előbbi helyen az olaszok, míg utóbbin az oroszok ellen. Mindkét helyen tömeges emberáldozatokkal, értelmetlen harccal és eredmény nélkül.

Szállóigévé lett az előbbi gondolatunk párja, a jól ismert későbbi filmcím: nyugaton a helyzet változatlan. És bizony változatlan volt a helyzet délen és keleten is. 1918-ra a frontok szétestek, kisebb-nagyobb támadások után ebben az évben békét és fegyverszünetet kötöttek az „ellenségek”. Így a Monarchia is novemberben megkötötte ezt.

A háború szomorú mérlege a nyolcmillió katona és sok-sok hadi sebesült, az ötmillió civil és a sok millió áldozatot követelő járványok száma, a hatalmas anyagi veszteség, az országok gazdasági kimerülése és összeomlása, valamint a sok-sok lelki szenvedés, amit a családok életében okozott a világháború.

Nem kímélte megyénket sem, hiszen itt is besorozták a katonákat. Az odaveszett hőseink emlékére a húszas–harmincas években „katonaszobrokat” emeltek.

Minden magyar családnak van egy története a száz évvel ezelőtti időszakról: kinek a fronton elesett katonáról, kinek a háború borzalmait hazatérve elmesélő katonáról. Ezeket az emlékeket őriznünk kell a köztéri alkotások mellett, hiszen át kell adni múltunkat a jövő nemzedékének is. A temetői emlékműveink előtt Mindenszentek ünnepe körül sok száz mécses világít, az utókor emlékezik az elődökre.

Elődeink közül sokan a losonci gyalogezredben szolgáltak. Ennek múltjáról az alábbit olvashatjuk: „A nagy műveltségű Pokorny Gusztáv, aki 1881 és 1890 között látta el a Losonc vezetését, még városi tanácsnok korában kezdeményezte a katonaság rendszeres elhelyezését a városban. A Képviselőház elé 1869-ben terjesztett kérvény országos katonai laktanyák és a raktárak felépítésére irányult és sikerrel járt. A 25. gyalogezred és a 16. tábori tüzérezred nagy kaszárnyái és kórháza felépítése révén a város elérte, hogy a korabeli “úri osztály” a nagy tekintélynek örvendő honvédezred tisztjeivel is gyarapodjék. A Nógrád megyéből bevonult hadköteles férfiak legtöbbje a 25. losonci és a 60. egri közös gyalogezredekhez került. A 25. losonci gyalogezred harcolt Isonzónál is.”

Van azonban a losonci ezrednek egy kultúrtörténeti vonatkozása is. Lehár Ferenc, az elsősorban világhírű operettkomponistaként ismert zeneszerző, húszéves korában Losoncon, a 25. magyar gyalogezred karmestereként kezdte el pályafutását. A losonci ezred számára írt két katonaindulót, a Losonci indulót és a Lyuk-lyuk című indulókat. A közismert dallamokat, magyar nótáink dallamait feldolgozó műveket érdemes újra meghallgatni.

Emléküket ma a Főplébánia-templom előtt álló emlékmű idézi meg. Az eredetit még 1932-ben állították, de azt 1971-ben eltávolították (ma a régi központi temetőben van, minden megjelölés nélkül). Az emlékművet 2007-ben újraállították az eredeti helyén, neoklasszicista stílusban.

A befejezést jól ismerhetjük: szinte minden résztvevő ország aláírta a békéket 1918-1919 folyamán, ám a hazai zűrzavarok miatt Magyarországot csak 1920-ban hívják meg a békekonferenciára, aminek végeredménye ekkor már borítékolható volt.

A nagy műveltségű Apponyi Albert és Teleki Pál hiába próbálta menteni a menthetetlent, már készen volt a békediktátum, csak két aláírásra vártak Magyarország részéről.

De ez már egy új fejezet, aminek nemsokára a századik évfordulója lesz. Ami száz év óta sem hozott „békét” a Kárpát-medencébe, és amit száz éve ugyanúgy fájlal minden igaz szívű magyar, mint sok millió elődje…

Nógrád megye hősei is több nagy fronton harcoltak, emlékükre a húszas, harmincas években katonaszobrokat emeltek

Nemrégiben megújult a zagyva­pálfalvai felsőtemető katonaszobra, Martinelli Jenő Őrt álló katona című műve, amelynek avatóján hangzott el a nógrádi események felidézése. „A Nógrád vármegyei hadkötelesek az első világháborúban zömmel a losonci 25. közös gyalogezredben, a besztercebányai 16. honvéd gyalogezredben, valamint a császári és királyi 29. tábori vadászzászlóalj kötelékében szolgáltak. A nógrádi bakák megjárták a Nagy Háború több jelentős harcterét, harcoltak a keleti és az olasz front véres ütközeteiben, de jelen voltak a román hadszíntéren is. Részt vettek a lemberg-rawaruszkai csatában, helytálltak a San folyó mentén, ott voltak, amikor sikerült az orosz gőzhengert megállítani Limanowánál és akkor is, amikor a gorlicei áttörésre került sor. Küzdöttek az olasz fronton, a Hétközség-fennsíkon, véreztek Doberdónál, az isonzói és a piavei csatákban.”