Szendehely és Berkenye lakosságának tizedét hurcolták el a fogolytáborokba

A lakosság úgy tudta, hogy Hatvan környékére mennek a vasutat rendbe hozni. Két pár téli cipőt, két váltás meleg holmit, és kétheti élelmet kellett mindenkinek magával vinnie. A kál-kápolnai vasútállomáson aztán kiderült, hosszabb út lesz ez, és Oroszországba vezet.

Hogyan kerülhetett erre sor? Még a háború javában tartott, amikor a győztes szövetségesek a világ újrafelosztásán alkudoztak. Ekkor Sztálin kijelentette, hogy a Szovjetunió a háborúban olyan súlyos károkat szenvedett, hogy neki tíz évig négymillió németre lesz szüksége a helyreállításhoz. A szövetségesei erre rábólintottak. A hadifoglyok mellett ezért volt szükség a civil lakosság egy részének az összegyűjtésére is. Jellemző azonban, hogy magyar civileket is elhurcoltak, például Budapest ostroma idején mintegy 40–50 ezer katonát ejtettek foglyul a szovjetek, és mintegy százezerre teszik a válogatás nélkül összegyűjtött civil férfiak számát. Még a lágerekből, a munkaszolgálatból, a gettóból hazaért zsidók közül is begyűjtöttek vagy húszezret. Az országból összesen mintegy hétszázezer–egymillió embert hurcoltak el, közülük mintegy 300.000 volt civil.

Gulag és Gupvi – kétféle tábor, egyféle szenvedés

A szovjet lágereket Szolzsenyicin óta Gulagnak nevezzük. Ez azonban nem pontos elnevezés. A Gulag (orosz nyelvű rövidítés: javító-nevelő táborok igazgatósága) táborokba háborús bűnösök, és a kommunizmus külső és belső ellenzői, „ellenségei” (politikusok, közéleti és egyházi emberek) kerültek. A hadifoglyok és az elhurcolt civilek főként a Gupvi (hadifogoly- és internálótáborok igazgatósága) táborokba kerültek. Míg a Gulag táborokba bírósági tárgyaláson elítélt emberek kerültek, ide, a Gupvi táborokba ítélet nélkül szedték össze az embereket. Ezért, ha valaki útközben megszökött vagy meghalt, az utcáról, gyakran a vasutasok közül kiegészítették a létszámot. A Gulág táborok kegyetlenebbek voltak, azok Szibériában működtek, a Gupvi táborokat inkább a Szovjetunió európai területein hozták létre.

A foglyok 25–30 százaléka már a kifelé menő úton, illetve az elosztó táborokban meghalt. Két kirívó eset: Dupka György kárpátaljai történész által publikált lágerparancsnoki jelentés szerint egy táborba érkezett 3547 fős transzportból az első három hónapban meghalt 2262 fogoly. Stomm Marcel altábornagy, a 2. Magyar Hadsereg 3. hadtestének a parancsnoka írta emlékirataiban, hogy egy ötezer fős magyar hadifogolyoszlop őrségestől megfagyott a hómezőn. Akkoriban ennyit ért az emberélet.

A német civilek összegyűjtését és a táborokba juttatását a szovjetek meglepő gyorsasággal oldották meg. Az emberek egy bő hónap alatt célba értek. A hadifoglyok hónapokat töltöttek túlzsúfolt gyűjtőtáborokban, ahol alig kaptak enni. Mindig az erősebbeket indították útnak, a legyengültek végül meghaltak.

A civil németek között kisebb volt a halálozási arány, mert ők felkészültek ruhában, élelemben, ha nem is évekre, de néhány hétre, ami a legkritikusabb volt. Az 1114 lakosú Szendehelyről január 2-án 129, a valamivel több mint 600 lakosú Berkenyéről január 5-én 67 embert indítottak útnak gyalog. A szovjetek nem voltak elégedettek a létszámmal, akkor a korhatáron aluli és felüli lakosságból Berkenyén január 6-án még összeszedtek 15, Szendehelyen január 19-én 31 embert.

Összesen tehát mintegy 242 férfit, nőt hurcoltak el, körülbelül a fele-fele arányban. Varga plébános a Historia domusban kétségbeesve jegyezte be 1945. január végén, hogy Szendehelyről 86 honvéd és 157 SS-katona van a fronton, vagy már hadifogságban. 162 Volksbund-tag vagy érintett kimenekült Németországba, 160 embert elhurcoltak ukrajnai kényszermunkára. A lakosság több mint fele hiányzik a faluból.

A foglyok gyalog mentek a Nőtincs, Felsőpetény, Ősagárd, Nézsa, Nógrádsáp útvonalon egészen a kál-kápolnai vasútállomásig, ott egy táborban helyezték el őket, majd indították útnak vonaton Románián át Ukrajna felé.

A foglyok a vasútállomáson létesített szögesdróttal körbekerített, őrtornyokkal megerősített táborban döbbentek rá, hogy valamennyien németek, Zebegényből, Nagymarosról, Kismarosról, Újhartyánból, Vecsésről, Ikladról, és még ki tudja honnan szedték össze őket. Bár készültek névsorok, a foglyokat naponta többször megszámolták, útközben néhányan megszöktek.

Könyv és film az elhurcoltakról

2016-ban egy pályázat keretében lehetőségem volt a Nógrád megyei elhurcoltakról könyvet írni. Akkor ismertem meg a németek sorsát, de a történeteiket már egy tíz évvel korábban készített film interjúi alapján idézhettem fel. A hadifoglyok közül már csak a századik évében lévő benczúrfalvai Zsíros Lászlóval tudtam beszélgetni, a többi esetben a gyerekeik idézték fel apjuk sorsát. A 2015-ben meghalt Harcos István visszaemlékezését, relikviáit lánya bocsátotta rendelkezésemre.

A berkenyei transzportból Bacsa József már Nőtincsen megszökött, Alstach József Gyöngyös előtt lépett meg, és több hónap bujkálás után tért haza. Gyöngyösön három asszony és egy kamasz fiú szökött meg.

A többieket bevagonírozták, és elindultak. A vonat Nyíregyháza, Máramarossziget, érintésével jutott Moldvába, majd Foksánynál lépték át a szovjet határt. A cél a donyecki szénmedence volt, Dombasz és környéke. A foglyok romos épületekben háromszintes nyers deszkapriccseken aludtak, meglepte őket a nagy hó és a 30–35 fokos hideg. A nőket is, néhány kivétellel a bányában dolgoztatták, ahol csupán a 80–90 centméter vastag szénréteget bányászták ki. Ezért térdelve, ülve fejtették a szenet a német hadifogoly katonák, a lányok-asszonyok pedig talicska nagyságú faládákban húzták a szenet a szállítószalaghoz. A nehéz munka mellett csalán, káposzta, zöld­pa­ra­di­csom­-le­ves, gyanús adalékkal dúsított fekete kenyér járt. Ha a normát nem teljesítették, csökkentették a kenyéradagot.

A rossz ellátás miatt a táborban már tavasszal kitört a tífuszjárvány, ekkor többen meghaltak. A berkenyeiek közül Zsufa Ferenc volt az első áldozat, ő május 17-én halt meg. Három gyerekével hurcolták el, de azok nem vehettek részt a temetésén. Az első betegtranszport, 1945. október 8-án indult haza, köztük 15 berkenyei volt. Útközben enni nem kaptak, amikor a vonat megállt a vasút melletti földeken próbáltak valami ehetőt keresni. Lovas Józsefnét terhesen vitték ki, pár hónapos csecsemőjével indult haza, de az éhezés miatt a teje elapadt, a kicsi meghalt, az őrök kitették a töltés mellé.

Megtetvesedve, kopaszon, a felismerhetetlenségig lefogyva október 31-én érkeztek haza, közülük négy asszony az első napokban meghalt. A foglyok zöme 1947. augusztus 24. és 1948. július 24. között jött haza, tehát 2,5–3,5 év után. A debreceni fogadóállomáson megfenyegették őket, hogy a kinti dolgokról nem beszélhetnek, mert visszakerülnek. Amint megérkeztek a falujukba, kiderült, hogy az otthon maradt családot kitelepítették a házukból. Helyükre a Felvidékről „lakosságcsere” során hoztak magyarokat, illetve az ország minden részéről érkeztek uradalmi cselédek, nincstelenek. Az utóbbiak szinte kivétel nélkül néhány év után elköltöztek, tőlük a szorgalmas, takarékos németek visszavásárolták házaikat.

Az emberek valóban betartották a hallgatási fogadalmukat, a rendszerváltásig alig beszéltek egykori nyomorúságukról. A berkenyei Burik Mártonné lányai akkor tudták meg, hogy hol járt az anyjuk, amikor az orosz házi feladatukat kijavította. Addig nem is tudták, hogy elég jól beszél oroszul.

A lágerek világát a Nógrád megyei emberek közül a német civileknél jóval nagyobb számban ismerték meg a hadifoglyok, akiknek a száma több tízezer volt. Ők is többévi fogság után rendkívül leromlott állapotban érkeztek meg.

Nógrád megyéből valószínűleg csak néhányan kerültek bíróság által elítéltként Gulag táborba. Ilyen volt Harcos István ecsegi tanító, aki Budapesten egy katolikus ifjúsági szervezet titkára volt, ezáltal vonta magára a megszállók figyelmét. Egy minden törvényességet nélkülöző perben halálra ítélték, majd azt kegyelemből 25 év kényszermunkára változtatták. 1955-ben jött haza, fegyelmezett emberként, hártyavékony cigarettapapírra, tűhegyes ceruzával írott feljegyzéseit, a pufajkája bélésébe rejtve hozta haza. Halála előtt papírra vetette visszaemlékezéseit is, ezekben érzelmi túlfűtöttségtől mentesen írta meg kinti tapasztalatait. Mintegy százoldalnyi kézirata rendkívül értékes dokumentum, sajnálatos, hogy bár többször jelezte, hogy szeretné elmondani kálváriáját, nem talált senkit, aki segítette volna. Végül maga fogadott gépírót, akinek a megemlékezését tollba mondta. Leírta, hogy azok vészelték át a rettenetes éveket, akik képesek voltak a rosszban felfedezni a kevés jót is, soha nem vesztették el reményüket, hogy hazakerüljenek.

Felmerül a kérdés, vajon a lágerekbe elhurcoltak közül mennyi volt a magyar? Nos a legtöbben a németek voltak, őket követték a japánok, majd a magyarok. A lélekszámhoz viszonyítva azonban minket érintett a legjobban. 1949-ben jött haza az utolsó nagy hadifogolytranszport, de még utána mintegy kétszázezer főt vártak. A zömük már nem élt. Viszont még 30–50 ezer magyar élhetett, de őket nem tartotta számon senki. 1990-ben tért haza Kulcsár Antal, utolsóként pedig 2000-ben Toma András.