Szlivka László-díjat kapott a több évtizedes tanári munkájáért

– Mit jelent az ön számára ez a díj?

– Nagyon sokat jelent, hiszen egész életemben a sport volt az, amit szerettem és szívből csináltam amióta csak pedagógus vagyok, pontosan 1973 óta. Nagyon jólesett, hogy gondoltak rám. Nem beszélve arról, hogy ezt a díjat eleinte városi iskolák pedagógusai kapták, de mostanra megváltozott az alapszabály, így a környező falvak tanárai is kiérdemel­hetik.

– Mióta foglalkozik a sporttal?

– Általános iskolás koromban én is sportoltam, futottam, futballoztam, röplabdáztam, majd középiskolában folytattam, de annyira nem mélyültem bele egyik szakágba sem. A labdarúgás volt a főbb sportág, mint a legtöbb fiúnál. Amikor elkezdtem tanítani Mátraszelén még fociztam, megye másodosztályú csapatban. Ez sokszor mulatságos volt, hiszen gyakran a mátraszeleiek ellen játszottunk, ezek nagyon jó rangadók voltak. 1976-ban kerültem a kazári általános iskolába és itt Kántor Anikó testnevelő tanárnő révén – akit a mai napig becsülök és nagyon nagyra tartok – kerültem közel a sporthoz. Miután őt kinevezték megyei szakfelügyelőnek, én vettem át a helyét, mint testnevelő tanár. A labdarúgás, a röplabda és az atlétika voltak azok a szakágak, amelyek innentől végigkísérték a pályafutásom. Ezek közül a futball állt a legközelebb a szívemhez és az általános iskolában minden korcsoporttal foglalkoztam, illetve a községi fociban is tevékenykedtem, mint serdülő és ifjúsági edző. Mondhatom, hogy sok szép élményt szereztem.

– Miért éppen a pedagógusi pályát választotta?

– Kisgyermekkorom óta tanár szerettem volna lenni, ha megkérdeztek, hogy Zoli mi leszel, ha nagy leszel én rögtön azt válaszoltam, hogy pedagógus. Soha nem felejtem el azt a nyarat, amikor jelentkeztem a pedagógusképzőbe. Nyaranta a téglagyárban dolgoztam és akkor jött a levél, hogy elutasították a jelentkezésem, ez nagyon elvette a kedvem. Szerencsémre volt az utcánkban egy nagyon kedves pedagógus házaspár, akik segítettek, így tizennyolc évesen, mint képesítés nélküli nevelő kezdtem dolgozni. A következő évben levelezőn felvettek a tanítóképzőbe.

Kiábrándító új generáció

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy Fekécs Zoltán tervez-e foglalkozni a sporttal a jövőben. A kérdésre meglepő választ kaptunk: nem.

– Úgy érzem, hogy ez már nem az én világom. Nagyon ritka a mai világban az a fiatal, aki elé ha kidobsz egy labdát utána szalad. Ezelőtt tizenöt-húsz évvel a gyerekek nyolcvan százaléka rohant utána, most örülhetünk ha a húsz százalék megmozdul. Valahol megváltozott a világ. A mai gyerekek inkább beülnek a számítógép elé, ahelyett hogy kimenjenek és mozogjanak, ami meg is látszik, hiszen nagyon sok beteg fiatal van, itt helyben az iskolában is. Rengeteg a hiányzó és ez visszavezet ahhoz, amit elmondtam. Nem egy olyan csoportom volt, akikkel öröm volt edzést tartani, rajtuk látszott, hogy akarják és ez adta számomra az igazi örömet.

Mindig volt olyan, akiben láttam fantáziát, de azt kell mondjam, hogy mostanra ez nagyon ritka.

– Ön szerint mi lehet a jó pedagógus titka?

– Mindig az volt a hitvallásom, hogy gyereket csak úgy lehet tanítani, ha társnak tekintjük. Ez többek között azt is jelenti, hogy a mai napig kezet fogok a fiúkkal, ha bemegyek az iskolába és amikor meglátnak már nyújtják a kezüket. Tudom, hogy nem voltam könnyű eset, elég szigorú ember vagyok. Úgy gondolom, hogy egy diákot nem csak oktatni, de nevelni is kell és ez a nehezebb feladat. Meg kell próbálni olyan programokat szervezni, ahol jól érzi magát, ahol még nem járt, hiszen ezek lesznek az igazán szép emlékek, én a mai napig megpróbálok velük eljutni mindenhova. Ilyenkor megnyílnak és olyan dolgokat elmondanak, amelyeket az iskolában nem osztanának meg velem. Azt a szeretetet mindig megkaptam a gyerekektől, amely átsegített a nehéz pillanatokon. Elmondhatom, hogy negyvenöt év után is szívesen lépem át az iskola kapuit.

– Ha jól tudom, hamarosan nyugdíjba vonul...

– Még egy évem van hátra, tehát 2019 áprilisában, de valószínűleg ki fogom húzni azt a évet. Nehéz elképzelnem a mindennapjaimat az iskola nélkül, mindig az volt az első, de úgy gondolom eleinte jól fog esni a pihenés.

– Van más elfoglaltsága, amivel a mindennapokban foglalkozik?

– Nagyon szeretem a kertet, engem az kapcsol ki, hogy átöltözöm kimegyek és dolgozom, szeretem látni a munkám gyümölcsét. Szeretem a meccseket, helyben mindig próbálok ott lenni. Szeretek kirándulni, bejártam az egész országot, főleg a gyerekekkel. Megyei úttörőtitkárként fedeztem fel, hogy milyen gyönyörű Nógrád megye.

– Ön önkormányzati képviselő is, mint ilyen, hogyan tevékenykedik?

– Képviselőként sok feladatunk van, de a lényeg mindig az, hogy az itt élő emberek problémáit próbáljuk megoldani. A pályázatok elkészítésében is sokat segítek. Az a legfontosabb feladat, hogy ott legyél az emberek között, minden rendezvényen vegyél részt és ismerd az emberek kisebb-nagyobb problémáit és orvosold őket ha tudod.

– A következő ciklusban is ­indul?

– Nem. Egyszerre telnek le az iskolai éveim és a képviselőségem, de úgy néz ki itt abbahagyom. Most már csak a két unokának próbálom szentelni az időmet, illetve a feleségemmel szeretnék kettesben utazni. Terveim szerint minden évben tervezünk majd egy útvonalat.

– Mi a helyzet a tanítással a nyugdíjas években?

– Érdekes módon már tavaly megkerestek egy ajánlattal. De majd meglátjuk, ha van lehetőség és az egészségem is engedi akkor folytatom itt, vagy a környéken. Számomra mindig a gyerekek voltak a legfontosabbak és ennyi év után is vidáman megyek dolgozni. A kollégák sokszor mondják, hogy mi lesz velük, ha nem leszek, hiszen mindig felvidítom őket. Ilyen voltam és ilyen is maradok.