Mint egy harcmezőn…

Palchuber Kinga jegyzete

Küzdelem, harc, tolongás, türelmetlenség. Akár erős túlzásnak is tűnhetnének e szavak, ha a helyi-, vagy távolsági tömegközlekedés köré szövöm gondolataimat. Azonban úgy hiszem, aki csúcsidőben, zsúfolásig megtelt autóbuszon utazott már megyénkben – vagy akár azon kívül is – bizonyára átérzi, miről is beszélek.

Az emberek nagy része a tömegközlekedést választja annak érdekében, hogy eljusson A-ból B-be: ki munkába indul reggelente, ki vásárolni igyekszik, ki ügyes-bajos teendőiről szeretne gondoskodni. Azonban – saját tapasztalatból is mondhatom –, hogy a kora reggeli salgótarjáni buszozás bizony nem leányálom. Hányszor, de hányszor akadt már olyan pillanat, amikor a tömeggel telt járművön nemhogy ülőhelyet, de állóhelyet is alig találtam. Sokan vagyunk, sokan indulunk útnak, ám a probléma ott kezdődik, hogy az emberek nem figyelnek oda egymásra. Tolonganak, lökdösődnek, kiabálnak és természetesen káromkodnak, mintha attól több helyük lenne. A másikat okolják azért, mert ők esetleg nem tudnak továbbhaladni az ajtóból, a már amúgy is „heringjáraton”. Elismerem persze: egyesek valóban sokszor megállnak „egy ponton”, ahonnét önszántukból nem hajlandóak tovább mozdulni. De miért nem lehet szépen megkérni utazótársunkat, hogy kicsit fáradjon beljebb? Az ingerültség vezérelte, sípolnivaló szavakkal a többi utast, s az ismeretlen személyt is ok nélkül bántják. Pedig tudják, a türelem olykor rózsát teremne! 

S amennyiben a buszon uralkodó tömeget, valamint az ott leledző hőséget túléltük, jön a következő fázis. Én javarészt a Fő téren szállok le – olykor nagy megkönnyebbüléssel. Jobban mondva szállnék én, de a buszmegállóban várakozók sokasága a nyíló ajtók látványára szabályosan megindul az autóbusz irányába. Néhányan úgy küzdik át magukat a még leszállni kívánó utasokon, mintha az ötös lottó nyerőszámaiért rohannának. Sokszor töröm a fejemet ilyenkor: „Tényleg nem lehetséges egy percet várni, amíg leszállunk?” A busz nem indul el a felszállók nélkül, így azok nyugodtan utat engedhetnének leszállni kívánó embertársaiknak. A felnyomulók cselekedete pedig még a türelmes embereket is mérgessé és ingerültté teszi. „Leszállnék. Nem tetszik látni?” – hangzik el sokak szájából a buszról való távozás közben.

A másik ehhez hasonló probléma a távolsági járatokra történő felszállásban leledzik. A pályaudvaron ugyan nincs leszálló, akit el lehetne sodorni, viszont felszálló már annál több. Egy-egy településre utazva gyakran elfogott már az érzés: egy küzdőtérre csöppentem. Elölről, hátulról, jobbról, balról beférkőznek az ember aurájába, mintha élet-halál kérdése lenne, ki száll fel előbb a járműre. Persze, az ülőhely nyilván fontos, de néha nem ártana a másikra is tekintettel lenni, vagy legalább észrevenni, ő is ugyanoda várakozik. Az pedig már csak hab a tortán, ha a „nyomuló” illető mindezt szatyrokkal felpakolva teszi, s közben minden körülötte várakozót meglök a táskáival. Elnézést kérni pedig sokszor nem sikerül. Miért nem tudunk egymásra jobban oda figyelni? Miért nem tudunk a másiknak segíteni? „Nekem legyen helyem. Én felférjek. A többi mit számít ” – gondolják néhányan. S valósággal megindulnak utat törni, mint egy harcmezőn

Olykor azonban egy „bocsánat!”, egy „köszönöm!”, egy „tessék előre menni!”, egy „le tetszik ülni?”, tehát néhány kedves szó is elég lenne ahhoz, hogy a másik ember arcára mosolyt, s ne mérget csaljunk. Emberek! A türelem rózsát terem!