Helyi közélet

2017.06.05. 04:36

Vizslástól Nagyváradig, Márton Áron örökében

fenyvesi

Fodor József atya, a Nagyváradi Egyházmegye vikáriusa, általános helynök, aranymisés esperes-kanonok a Salgótarjáni Egyházközségek Napjának díszvendége. Első salgótarjáni látogatásán Veszelovszki Balázs munkatársunk beszélgetett vele: alábbi interjú aktualitását az adja, hogy pünkösdhétfőn a vikárius atya mutatja be a szentmisét a zagyvapálfalvai Jézus Szíve-templomban; a szertartást a Magyar Katolikus Rádió is közvetít. Az ünnep kapcsán a magyarságról, Erdélyről és Nagyváradról is beszélgettünk a jubiláns atyával, akit április végén köszöntött a plébánia Gyurkó Géza plébániavezető diakónus atya vezetésével Nagyváradon. Most is szeretettel hívják a kedves híveket a közös ünneplésre!

Vikárius atya messziről jött hozzánk, de nem idegen földre. Hogy is van ez?

– Messziről jöttem, mégsem idegenként, annak ellenére, hogy ritkán jártam erre az elmúlt 70 évben. Itt születtem, a gyökerek is részben ide vonzanak. A történelem mostoha körülményei nem tették lehetővé, hogy a szülőfölddel tartsam a kapcsolatot, mert a család visszakerült Romániába, de mindig boldogan vallottam, hogy én itt születtem, ezen a tájon. Mások nem is tudták, hogy hol van Vizslás, nekem gyerekkorom óta belém vésődött. Apám mindig azt mondta, hogy te ott születtél, Nógrád megye, Kazár község, Vizsláspuszta (Újlak a 21-es számú főút mellett. A SZERK.)

Hogyan éledt újjá a kapcsolat?

– Az isteni gondviselés volt, hogy kapcsolatba kerültem a szülőfölddel, és a szülőföld is felfedezett engem. Pünkösdkor zarándoklaton voltak innen, több faluból is, Csíksomlyón. Visszafelé jövet megálltak Nagyváradon, a székesegyháznál, hogy misézni szeretnének. Megkérdeztem, hogy honnan vannak. Mondták, hogy erről a vidékről. Meglepődtek, hogy ott születtem. Köszöntöttem a híveket a szentmise elején, akkor a szülőföld népét köszöntöttem Így fedeztük fel egymást. Azóta tartjuk a kapcsolatot. Én 1957-ig magyar állampolgár voltam, magyar születési bizonyítványom volt, amit annak idején itt állítottak ki, de amikor kaptam román személyi igazolványt, elvették tőlem, jogtalanul.

[caption id="" align="aligncenter" width="444"] Fodor József nagyváradi vikárius atya (jobbra) a pünkösdhétfői vendéglátójával, Gyurkó Gézával mutat be szentmisét Nagyváradon – Fotó: Veszelovszki Balázs[/caption]

Óhatatlanul eszünkbe jut a trianoni diktátum, a történelmi Magyarország feldarabolása – mit gondol, begyógyultak már a sebek?

– Nem fog soha begyógyulni, legalábbis abban a kicsi közösségben, ami a határokon túl él, megmaradt.  Drasztikus példát mondok, ha valakinek megölik az anyját, megbocsát a krisztusi szellemben, de nem tudja elfelejteni. Ez is egy olyan seb, amit nem lehet elfelejtetni, pláne az a bánásmód, amiben a határokon túl részesítenek bennünket. Mi csak egy megtűrt kisebbség vagyunk, vannak jogaink, papíron teljes jogú állampolgárok vagyunk, de azért csak nem vagyunk azok Próbáljuk a krisztusi szeretettel és a türelemmel viselni a kisebbség keresztjét. Öt évtizede vagyok pap, látom, hogy a híveink próbálják tényleg hűséggel, kitartással, türelemmel viselni ezeket a kereszteket, és a Jóisten ad erőt ehhez, és Szent István is.

Modhatjuk, hogy a hit, az egyház az egyik összefogója a magyaroknak Erdélyben?

– Így van, mindig is az volt, az elmúlt rendszerben is, most is.

Hogyan élik meg a magyarságukat? Hogyan adják át ezt a következő generációnak?

– Mint mindenütt, itt is vannak hiányosságok. Egész Erdélyben létesítettünk egyházi iskolákat, most már egyetem is van, a partiumi magyar egyetem, ami csak magyar anyanyelven oktatja a diákságot, hogy minél erőteljesebb legyen a magyar megmaradás, hogy ne szűnjünk meg – ne szívódjon fel.

Én úgy látom, hogy sikeresen tevékenykedik az egyház ezen a téren, mert a szülők igyekeznek magyar iskolába, óvodába íratni a gyermeküket, hogy a magyar műveltséget megszerezzék és magyarságukban megmaradjanak. Nagy probléma inkább a házasságoknál a vegyes házasság, ahol egy magyar és egy román köt házasságot. 1999-ben lettem a székesegyház plébánosa, általában 70–80 házasságkötés van a székesegyházban évente. Volt olyan szombat, hogy öt esküvőből négy román-magyar volt, és csak egy színmagyar. De van olyan szombat is, hogy éppen egy vegyes sincs.

Abban az időben, amikor odamentem, egy évben tíznél nemigen volt több ilyen vegyes házasság. Református-katolikus volt, de ilyen értelemben, tehát nemzetiségi értelemben vett vegyes házasság nem. Most már sok, a 70–80 esküvőből évente kb. 20–30 románnal történik. Ilyenkor románul kell végezni, mert a román nem érti a magyart, és akkor érvénytelen a házasság. Persze azért próbálunk magyarul is szólni a családhoz. Ez a nagy baj, hogy ott már a családok elrománosodnak. A román nem tud magyarul, a magyar viszont tud románul, így inkább románul kell beszélni a családban is, a gyereket is már úgy tanítják. A nagyszülők esetleg még tanítják magyarul, de nagy az asszimiláció.

A híres nagyváradiakat órákig lehetne sorolni, Pázmány Péter, Dajka Margit, Muráti Lili, Ady és Léda. Nagyvárad a történelmi Magyarország idején szellemi-kulturális központ volt, ugye?

– Igen, mindig is az volt, a „Nyugat kapuja”, a peceparti Párizs, ahogy Ady nevezi. Nyitott volt a nyugati kultúrára és a keleti kapuban volt. Az évszázadok folyamán csodálatos, párját ritkító világot alkotott. Szemben más városokkal nyitott volt, mindennek megvolt a helye, „kultúr város” volt, történelmi légkörrel. A több mint 900 éves Szent László-i alapítás rányomta a bélyegét és valószínű, hogy éppen a Szent László-kultusznak, Szent László ott lévő sírjának köszönhetően a történelmi, régi Nagy-Magyarországról jöttek zarándoklatok és a küldöttségek. Olyan jeles személyiségei, püspökei voltak, mint Vitéz János, Oláh Miklós, Fráter György, a kétarcú barát, Erdély kancellárja Ezek mind az egyházi életnek, mind a magyar szellemi központnak jeles személyiségei voltak. Ottlétük rányomta a bélyegét az egész népre, így Erdély kultúrközpontjának tekintették a múltban, ami megmaradt mind a mai napig.

–  Gondolom, ezekkel együtt jócskán vannak szellemi és épített magyar emlékek is.

– Az ott élő magyarság büszkén őrzi a múltat, megpróbál mindent megtenni, hogy ne tűnjön el ez az érték a történelem süllyesztőjében. Az ott élő híres emberekre szívesen emlékezünk, büszkélkedünk velük, az ő kezük munkáját ma is látjuk.

Ami emlék, az mind magyar, vagy a magyar időszakban épült. Például az egész főutca. Az egyik legszebb a barokk-komplexum, a székesegyház, a püspöki palota, a kanonok-sor csodálatos építmények. A várral együtt. Az 1692-ben épített kis templom, amelyet a török uralom alóli felszabadulás után Benkovics Ágoston váradi püspök építtetett a száz lelkes Váradnak, ma is megvan, örömmel mutatjuk meg a látogatóknak. Aztán ott van a Szent László-székesegyház, amit az 1750-es években építettek A Léda-ház, ahol Ady szerelme élt, vagy az EMKE Kávéház, ahol Ady alkotott, vagy a századfordulón épített színház, amelyen magyar felirat is van Van mivel büszkélkednünk, meg kell tartanunk, ami van!

A végére maradt egy fontos személyről szóló kérdést Márton Áronról, aki felszentelő püspöke volt.  Ön személyesen ismerte – mit tud mondani róla?

– Számomra még mindig Márton Áron az etalon! Amikor egy püspökről hallok, mindent Márton Áronhoz mérek. Tőle különb püspököt nem ismertem és nem ismerek, pedig már egy pár püspökkel találkoztam. Vannak Erdélyben is, Magyarországon is kiváló főpásztoraink, nagy tudósok, de olyat, mint Márton Áron, nem találni közöttük. Neki nem volt doktorátusa, külföldi egyeteme, nem beszélt sok világnyelvet, de mégis olyan bölcsessége, ékesszólása volt, olyan csodálatos összeszedettséggel tudta végezni a főpásztori munkáját, minden keresztje mellett

Én pont azalatt a tíz év alatt voltam Gyulafehérváron növendék, gimnáziumban, azután teológián, amíg ő szobafogságon volt 1957–1967 között. Amikor odamentem ősszel, ő már fogságon volt, nem hagyhatta el a palotát, csak a székesegyházba mehetett át, de, hogy megismerjen bennünket, kispapokat, ő külön vállalta, hogy órákat tart nekünk. Egy olyan tantárgyat alkotott meg, amit nemigen tanítanak teológiából: hodegetika, azaz lelkipásztori útmutatástan, de abban minden benne volt, ő pedig nagyon komolyan vette ezeket. Mi jártunk át hozzá a palotába, ott volt egy terem berendezve, ahol az óra volt. Bejött minden előadásra és magyarázott, mi meg szájtátva hallgattuk. Sok mindenről beszélt, ami nagyon is érdekelt bennünket, lekötötte a figyelmünket.

Érdekes így visszagondolva, hogy soha nem mondtuk neki, hogy „püspök atya, róla nem mondtuk, hogy Áron püspök, püspök úr, csak „kegyelmes úr” volt. Egymás között mi, kispapok is azt mondtuk: a kegyelmes úr. Olyan csodálatos esetek ezek például egy főpapi bevonulás a székesegyházba amilyen méltósággal be tudott vonulni, ahogy bejött egy halvány mosoly volt az arcán, ahogy osztotta az áldást. De ott robbanhatott volna a bomba is, ő akkor sem fordította arra a tekintetét, olyan összeszedett volt.

Sok-sok emlék van róla minden beszéde élmény volt. Minden szónak ott volt a helye, és kívülről mondta a beszédeit! Csodálatos egyéniség, ember volt. Végtelen egyszerű, szerény életet élt. Fogadta a papjait otthon, sajnos ez jutott neki osztályrészül. Öt év börtön, tíz év házi őrizet a 40 évi püspökségből. A kommunista időben minden egyházi vezető odafigyelt rá, figyelték, mi a véleménye, hogy tesz, mit csinál, és ők is aszerint próbáltak cselekedni, hozzá próbáltak igazodni.

Veszelovszki Balázs

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában