Helyi közélet

2017.02.10. 06:30

Egy fénykép alá

fenyvesi

[box type="custom" color="#4f4f4f" bg="#c4c4c4" border="#000000">

Amikor néhány évvel ezelőtt Benczúrfalván részt vettünk az első falunapon, ami csakúgy, mint az utána következők, igen nagy sikerű rendezvény volt, lehetőség nyílt a „szobrászművész” műtermének megtekintésére. Igen, mi magunk között csak így hívtuk ifj. Szabó Istvánt, akit személyesen is ismertünk. Ezt a nevet, úgy gondolom, nem csak mi adtuk neki, hanem a faluközösség is, természetesen színtisztán tiszteletből és szeretetből.

Mert érezhetően tisztelte és szerette őt Benczúrfalva népe, az ott élők és az onnan elszármazottak, de szerette őt Szécsény, és az egész megye népe. Büszkélkedett vele, és milyen jól tette, hogy büszke volt rá. S nemcsak volt, hanem büszke is marad, mert élete és munkássága ezt kívánja meg tőle.

Nem ismerem a szervezési körülményeket, de érezve azt a hatalmas szeretetet, amivel fogadott minket, és amivel megmutatta munkásságát, munkáit, gondolom, a falunapra szívesen nyitotta ki a műterem ajtaját a kíváncsi látogatók előtt. Bár már többször is voltunk ott, mégsem jutottunk be úgy igazán hozzá, hogy megnézzük a műtermet és az ott lévő kincseket. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a szép nyári pillanat és találkozás az utolsó is lesz egyben.

A műterem a hangulatos, de felújításra váró kastély (ha jól hírlik, már nincs messze a megújulása) mellett található, falán fehér tábla hirdeti: ez volt Benczúr Gyula műterme 1912 és 1920 között. A historizmus festészetének nagyszerű alakja ezt a csendes nógrádi falut szemelte ki alkotóhelyéül-lakhelyéül, és itt is temették el. Ezt a műtermet kapta meg később id. Szabó István, akit csak „Pista bácsiként” emlegetnek a helyiek. Itt alkotott 1955 és 1992 között. Még a harmincas években tanulta a szobrászatot nem kisebb embertől, mint a vidékünkön méltán elismert és tisztelt Bóna Kovács Károlytól, akinek – többek között – gyönyörű Kálváriánkat és templomainkat köszönhetjük. Az anekdoták vezető személyiségek látogatásáról szólnak, akik mind megfordultak a kis faluban. S a falu büszke rá, büszke életére és munkásságára.

Emlékszem, 25 évvel ezelőtt, 1992-ben ötévesen álltam a hegyoldalon a nagy tömegben Nagymamámmal, aki kézen fogott és elvitt „Pista bácsi” temetésére. A kisgyerek számára ennyi maradt meg belőle: egy név, egy pillanat és a hatalmas tömeg, aki tiszteletét tette egy nagy művész előtt. Akinek éppoly nagy művész lett a fia is, akitől ma veszünk búcsút.

Öt évvel ezelőtti, történelmi találkozásunkkor meleg szeretettel, de igazi szerénységgel fogadott, s mutatta be munkáit. Magyar szakos tanárként igazán öröm volt látni Madách Imrét és Erzsikét, odaülni a nagy palóc, Mikszáth Kálmán mellé a padra, belenézni Ady Endre és Rákóczi Ferenc szemébe, látni Szent Istvánt vagy Szent Lászlót. Ők mind ott voltak bemutatóként, hiszen ezek az elmúlt évtizedek alatt mind az ő köztéri alkotásai lettek. Örömmel mutatta meg őket, és örömmel mutatta az édesapjától kapott örökséget is, a fenti kiállítóteret és alkotásokat.

Az udvarra kiérve kértem meg, hogy egy közös képet készítsünk az ajtóban, ezért a közös képért nagyon hálás vagyok, hogy összejöhetett. A lépcső aljában aztán találtam még egy különlegességet, ugyanis a kis salgótarjáni „pléhöcsi” mosolygott rám. A „Nagy Pléhöcsi” már a baglyasaljai szoborparkban áll mementóként, s emlékeztet a – szerencsére – már elmúlt időkre, kis testvére pedig ott áll a lépcső mellett, s mosolyog az ideérkezőre.

Vele szemben, a lépcső másik oldalán egy hatalmas, több méter magas, félig lefóliázott szobrot láttunk, egy Jézus-alakot. Akkor alkotta valamelyik város felkérésére. Az idős szobrász alkotott még egy munkát életében, s ez a munka Jézus alakja volt. Erre kérték fel, s ezt is szerényen, de örömmel mutatta meg. Itt készült második, s egyben utolsó képünk.

Szívünkben-lelkünkben feltöltődve, szeretettel és örömmel eltelve léptünk ki a kapun, s köszöntük meg – szavakkal nehezen tudtuk – azt a kedvességet és szeretetet, amit kaptunk tőle, „Pista bácsitól”, hiszen nekünk ő Pista bácsi marad.

S ma, 2017. február 10-én, pénteken, még egyszer elmegyünk hozzá. Elmegyünk, hogy tiszteletünket tegyük, hogy megköszönjük a Jóistennek, hogy volt, hogy alkotott, és hogy ilyen életművet adott nekünk. Ott él majd minden alkotásban, a találkozásunk képeit pedig alakjával és emberségével együtt megőrizzük szívünkben. Két nappal halála után, felesége, Sz. Nagy Mária szobrászművész is elhunyt. A hitvesi szeretet igazi példája, követték egymást végig az életben.

Örökségüket, ami igen gazdag, az utókornak adták. Bízzunk benne, hogy a hagyaték gondozói jól sáfárkodnak majd ezzel, és ezt a gazdag örökséget, Nógrád megye büszkeségét az utókor is megláthatja.

Ady Endre így ír Séta bölcsőhelyem körül című verse végén: „légy rám ujjongva büszke”. Azt hiszem, ideillő gondolat, hiszen munkásságára éppúgy, mint személyére büszke lesz a „Palócföld” népe. Nógrád megye díszpolgárától, egy csendes kis falu köztiszteletben álló emberétől, százak személyes ismerősétől ezzel a gondolattal búcsúzik és köszöni a személyes találkozás élményét:

Veszelovszki Balázs

valamint a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztősége

[/box>

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában