Búcsú ifj. Szabó István és Sz. Nagy Mária szobrászművészektől

Január 26-án, csütörtökön kilencvenéves korában elhunyt ifj. Szabó István szobrászművész, Nógrád megye díszpolgára, két nappal később pedig felesége, a szintén szobrász Nagy Mária.

Már megírtam ifj. Szabó István nekrológját, amikor jött az újabb szomorú hír: ifj. Szabó István felesége is elhunyt. Így még fájdalmasabb a tény, hogy kettőjükről kell írnom. De ahogy éltek, úgy távoztak: együtt, egymást követve. Egész életükben olyanok voltak ők ketten, mint  ahogy mondani szokták: a „borsó meg a héja”, egyiküket sem tudtuk elképzelni a másik nélkül. Férjemmel, Shah Timorral számtalan alkalommal mentünk hozzájuk dolgozni, vagy csak látogatóba Benczúrfalvára, de mindig mindketten szeretettel fogadtak, s búcsúzáskor együtt integettek a kapuból. Ha előfordult, amikor csak az egyikükkel találkoztunk valahol, a másik hiányát érezhetően rosszul élték meg.

Van-e ennél nagyobb szerelem? Az élet és a halál is jól tudta ezt, s kegyes volt hozzájuk, mert nem sok időre hagyta őket egymás nélkül sem életükben, sem halálukban: Pista bácsi csak két nappal korábban ért át a túloldalra, ahová sietett utána felesége, Marika néni is.

Ifj. Szabó István1927. május 22-én született Dorogházán, Benczúrfalván élt és dolgozott abban a műteremben, amelyben egykoron Benczúr Gyula is alkotott, majd 1992-ig édesapja, a Kossuth-díjas szobrászművész készítette szobrait.  Alkotásai, kisplasztikái, érmei, köztéri szobrai a megye, az ország számos településén, és az ország határain túl is megtalálhatók, s tehetségéről, művészi hitvallásáról szólnak.

A képzőművészeti főiskolán Pátzay Pál és Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanítványa volt. Első köztéri szobrászati megbízását közvetlen a főiskola elvégzése után kapta: Budapesten, a Hősök terén a Millenniumi emlékmű egyik domborművének – a Bethlen Gábor szövetséget köt a csehekkel című alkotás – elkészítésével bízták meg, majd folyamatosan kapta a felkéréseket az ország számos településére. Ifj. Szabó István munkásságában meghatározó helyet foglalnak el a portrészobrok. Nagyon sok irodalmi személyt mintázott meg. Petőfit, Madáchot, Váci Mihályt, Mikszáthot, Adyt. Petőfiből több változatot is látunk, úgy, ahogy Petőfit ismerjük, sokarcúnak: a vándor Petőfit, a szabadságharcos Petőfit, a költő Petőfit. Életnagyságú Petőfi szobra van Mezőberényben és a szlovákiai Királyhelmecen. A felvidéki városból több megrendelést kapott, az ő tervei alapján készült el a város történelmi emléktere, amelyet díszkút, Szent István, Szent László, Szent Imre közszobrai, a városhoz és környékéhez kapcsolódó személyek domborművei díszítenek.

A város más pontján II. Rákóczi Ferenc és Eszterházy János mellszobrai állnak. A bodrogközi város azzal is kifejezte köszöntét, elismerését, hogy díszpolgári címet adományozott a számára. Bátonyterenyének – szülei egy ideig Kisterenyén éltek, itt töltötte gyermekéveinek egy részét, a város közterületein szobrai állnak – szintén a díszpolgára. 2009-től pedig Nógrád megye díszpolgára is.

Alkotóművészetében kitüntetett helyet foglalnak el Nógrád megye legjelesebb személyiségei. 1999-ben Horpácson a Mikszáth-emlékparkban, a múzeum előtt felavatták az író életnagyságú szobrát, amelyre ha az ember ránéz, úgy érzi, ott ül vele szemben, a lócán a nagy palóc író.

Ugyancsak a kúria kertjében áll az író feleségének, Mauks Ilonának, valamint Nagy Ivánnak és Szontágh Pálnak a szobra. Hosszú ideig foglalkoztatta Madách Imre és Fráter Erzsébet élete, mígnem gipszből elkészült az alkotás.

Álmai, vágyai között szerepelt, hogy a szobrot Csesztvén bronzba öntve láthassa. 2010-ben a Somoskői vár alatt az Aradi vértanúk emlékhelyére ő készítette a szobrokat és a domborműveket. Elsősorban köztéri műveknek az alkotója, de több kisplasztikája is van.

A szécsényi országgyűlés 300. évfordulójára készítette emlékérme a soproni érembiennálén I. díjat kapott. Szécsény várossá nyilvánításának 675. évfordulója alkalmából is készített egy emlékérmét. Hosszú évtizedeken át nem csak alkotott, szervezőként, szövetségi tisztviselőként részt vett a magyar képzőművészet közéletében. Munkásságát két alkalommal Munkácsy-díjjal, SZOT-díjjal ismerték el. Elsőként ő kapta meg hazánkban a Derkovits-ösztöndíjat. Életéről és művészetéről 2001-ben könyv jelent meg a Hollósy Galéria kiadásában, 2009-ben pedig Shah Timor készített filmet „Élet a szobrok között” címmel.

A képzőművészeti főiskola elvégzése után, 1953-ban nősült meg, s vette feleségül a hatvani származású Nagy Mária szobrászművészt. A művészházaspár Budapesten lakott, de gyakran hazalátogattak Benczúrfalvára, ahol a nagyméretű munkáikat készítették. Nagy Mária 1953-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Beck András, Mikus Sándor, Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak a mesterei. Szobrászati tevékenységéért több ízben kapott kitüntetést (1971: Szocialista Kultúráért, 1972: a Művelődési Minisztérium díja, 1991: az Arcok és sorsok kiállítás díja) 1959-85-ig a XIII. kerületi Németh László (korábban Kilián György) Gimnáziumban tanított. Könyvillusztrálással is foglalkozott.

Országszerte számos köztéri műve áll, többek között Bajza József szobra Hatvanban, Mackó című mészkő szobra a budapesti Transzvill Óvodában, gróf Klebelsberg Kunó bronz domborműve Hatvanban, a 100 éves a Kossuth Lajos Általános Iskola domborműve és az Ifjúság kútja szintén Hatvanban.

Művészetéről legszebben s talán legértőbben Csohány Kálmán grafikusművész beszélt: „Nagy Mária elmélyülő, bensőséges érzelmeket kifejező művész. Műveinek belső sugárzása észrevétlenül ragadja meg a szemlélőjét és együttérzésre, együttrezdülésre kényszeríti. Nem tör új utakat, nincsenek bravúros formai játékai, de van megtartó, megőrző hite és alázata. És van még egy ritkább emberi, művészi tulajdonsága-a hűsége.” Ez a hűség élete végéig kísérte művészetét, de életének minden napjait is, férje és gyermeke iránt, férje művészete iránt és férjének családja iránt is.

Személyükben két kiváló alkotót és embert veszített el Nógrád megye, az egész magyar művésztársadalom.

Shah Gabriella