Helyi közélet

2016.11.16. 12:03

Híven őrzi a forradalom emlékét

fenyvesi

Gyorsan eltelt ez a hatvan év a forradalom óta Ponyi József (azaz „Dodi”) 1956 októberében 18 éves acélgyári fiú volt, aki nemzetőrnek állt, majd lett belőle „fasiszta ellenforradalmár”; öt évet töltött börtönben, utána élete javát megbélyegzett emberként élte. A helyzete csak a rendszerváltás után változott, anyagilag némileg kárpótolták, a Pofosz megyei elnöke lett, kitüntették, Salgótarján a díszpolgárává választotta, és az események 60. évfordulóján is híven őrzi a forradalom emlékét.

[caption id="" align="aligncenter" width="278"] Ponyi József[/caption]

– Hol, hogyan érték az 1956-os októberi események?

– Harminc acélgyári fiatallal együtt éppen lenn voltam Mohácson, a nagy jeges árvíz károsultjainak segíteni. A Szabad Európa Rádión hallottuk, hogy Budapesten kitört a forradalom, majd egy-két nap múlva, hogy nagy tüntetés volt Salgótarjánban, ledöntötték a szovjet emlékművet. Ekkor felkerekedtünk, hogy hazajöjjünk. Hajón mentünk Budapestig, ahol megnéztük „Sztálin Jóska csizmáját” (fölüle a szobrot a pesti srácok már levágták), majd onnan – mivel nem volt tömegközlekedés – két napig gyalogoltunk Hatvanig, ahonnan már jött a vonat.

– Hazatérve belecsöppentek a forradalmi események kellős közepébe.

– Igen, dr. Magosi Béla főmérnök kezdeményezésére, Hadady Rudolf műszaki fordító és Hargitai Lajos mérnök vezetésével megalakult az acélgyári nemzetőrség, amelyben kb. 25-en lehettünk. A három szakasznak Mede Lajos, Girtl Emma és Fancsik György volt a parancsnoka. Kettő szolgálatban volt, egy pihent. A rendőrségtől hivatalosan, névre kaptuk a fegyvert, amit szolgálat végén hazavittünk. Orosz „dióverő”, hatlövetű puskánk, dobtáras géppisztolyunk, 48-as mintájú magyar katonapuskánk, s két kecskelábú golyószórónk volt. A nagyiroda tanácstermében rendezkedtünk be, matracokon aludtunk. Vigyáztunk arra, hogy ne lopják szét a gyárat, másrészt az acélgyári sorompótól Vízválasztóig ügyeltünk a rendre. Szerencsére semmilyen összetűzés nem történt.

– A forradalom leverése után viszont Salgótarjánba is bejöttek az oroszok. Mi történt a nemzetőrséggel?

– November közepén Darázs István pufajkás vezér és a visszaszivárgott pártemberek kérésére orosz páncélosok álltak be az acélgyári nagyiroda elé. Jobbról-balról egy-egy, akkor láttam először bogárhátú T–54-es tankokat, amelyek ráadásul az épületre irányozták a lövegüket. Utánuk jött vagy öt, legénységet szállító, zárt, páncélos autó. Darázs Pista, Vágvölgyi Tivadar, Gaál László és még a jóisten tudja, kik jöttek a páncélautón az orosz katonákkal. A mieink közöl egyesek lőttek volna, de intettünk, maradjanak nyugton, mit akarunk mi puskával a tankok ellen: szétlőnek minket, mint a huzat. Nem is történt összecsapás; az ablakból néztünk lefelé. Túszként hozták magukkal Magosi Bélát, akik kiabált, hogy „fiaim, ne lőjetek”! Vele jött be a gyárba Darázs és az orosz őrnagy. Hadadyt, Hargitait és a három szakaszparancsnokot levezényelték, félóra múlva azzal jöttek vissza, hogy le kell adnunk a fegyvereket. Egy páncélautó állt be a kapuba, abba ürítettük a lőszereket. Hogy a golyószórókat ne használhassák, Márton Imre kivette az adagolópofáikat. El voltunk keseredve – így szűnt meg a nemzetőrség.

– Hogyan emlékszik 1956. december 8-ára, a 131 áldozatot követelő, tragikus salgótarjáni sortűzre?

– Híre ment, hogy két munkástanácsi vezetőt letartóztattak, ezért a kiszabadításukra tüntetést hirdettek a megyei rendőrkapitányság előtt. Trezsnyik Ferenc, az acélgyári munkástanács elnöke indította volna a menetet, de Mándoki Andor főmérnök kapott egy telefonüzenetet. Ismeretlen helyről, ismeretlen hang hívta, hogy tartsák vissza a gyáriakat, mert borzasztó dolog készül a városban. Trezsnyik tartott egy eligazítást: kért mindenkit, hogy fegyelmezetten viselkedjen. Ezért félórával később indultunk el. Elöl Mede Lajos és Szlovacsek Gyula vitte a lyukas zászlót, míg mi Márton Imrével a sor végén jöttünk. Még nem értünk az Állami Áruház sarkához, amikor hallottuk az első lövéseket. Aztán csend lett, majd utána megint lőttek. Megtorpant a sor, volt, aki kilépett, volt, aki továbbment. Mondták, hogy sok a halott, én is láttam messziről, ahogy szedik össze és viszik őket autón, lovas fogatokon. Láttam, hogy a kis Kakuk Józsika hátán ki van lyukadva a ruha, az anyja szaladt vele felfelé, mögöttük egy idősebb asszony a haját tépte. Csak jajgatás hallatszott, a nép megtorpant, én sem mentem tovább. Egy óra felé mondták, hogy nagyon sok a halott a kórháznál. Elmentem megnézni, beléptem a kapun, s balra, a két hosszú épület közötti résen feküdtek a halottak. Rettenetes volt, hazarohantam.

– Néhány nap múlva Hadady Rudolfot és Hargitai Lajost a pufajkások meggyilkolták. Ezt hogyan tudta meg?

– Hadadyt és Hargitait utoljára akkor láttam, amikor egy este Füreder Tiboréknál voltam, akik a patakparton laktak. Tibi volt a legjobb barátom, náluk beszélgettünk, amikor kopogtak, s bejött Hadady és Hargitai. Azt mondták, nem mernek hazamenni, mert hallották, hogy keresik őket. Mutatták: mindkettőjük kabátgallérjába be volt varrva egy-egy kisfűrész. Mondtam nekik, hogy ti azt a vastag vasrácsot ezzel nem fogjátok elfűrészelni. Rudin bőrdzseki volt, bricsesz nadrág, bőr félcipő. Hargitain sötétkék sildes sapka volt, lódenkabát, sínadrág, síbakancs. Így láttam őket utoljára. Aztán sokáig nem tudtam róla, hogy mi történt velük

– Közben, úgy tudni, maradtak még fegyverek az Acélgyárban

– igen, mert Darázsék nem tudták, hogy a harmadik nemzetőr szakasz otthon pihen a fegyvereikkel együtt. Két-három nap múlva Márton Imre és az unokabátyám, Ponyi Gyuszi levittek a 35 kilovoltos elosztó kábeltérbe, ahol el voltak rakva a fegyverek: három géppisztoly, egy „dióverő”, négy 48-as puska és a lőszerek. Rájuk szóltam: gyerekek, statárium van, ha megtalálják, felhúznak minket. De szóba jött a MUK (márciusban újra kezdjük), amiben komolyan hittünk. A fegyvereket később a villamosközpont padlásán rejtettük el. Az lett a baj, hogy Márton Imiék olyanokat is beavattak a titkunkba, akik nem voltak közénk valók. Ilyen volt Mata József elektrikus, akit korábban lopás miatt kizártak a pártból, s hogy mindezt „jóvátegye” – és egy kis órabéremelésért – beárult minket Fehér Gyula párttitkárnál.

– Gyanítom: nem sokáig maradtak szabadlábon

– A fegyvereket 1957. április 12-én találták meg, pontosan tudták, hogy hol kell kibontani a padlást. Éjszakás voltam, fizetésnap volt, egy órakor mentem be a pénzért, és az egyik barátom odasúgta: baj van, megtalálták a fegyvereket. Majd hallottam, hogy az unokabátyámat és másokat már elvitték a munkahelyükről. Fél négykor jött értem Vágvölgyi és egy Molnár nevű, akik a városi rendőrségre, majd öt óra után a megyei kapitányságra vittek, ahol Hupcsik főkihallgató faggatott, ki rakta el a fegyvereket, de csak Márton Imrét, Ponyi Gyuszit és magam említettem, mert a többieknek családjuk volt. Nem tudom, ki árulta be a többieket.

– Bántották a kihallgatásokon?

– A kihallgató szobában Kovács nyomozó – akit „Brazilnak csúfoltak – folyton a fejemre rakta a kalapomat, én meg állandóan levettem. Végül mindkét oldalról kaptam egy-egy nagy pofont. Ezután leszóltak a pincébe, feljött egy tagbaszakadt őrmester, aki egy jól irányzott rúgással megadta a sebességet. Odalenn Antal főtörzsőrmester a Kossuth-címeremet látva úgy a jobb térdembe rúgott, hogy azóta is érzéketlen. Egy éjszakát ott, a fogdán töltöttünk, másnap kettesével összebilincselve vittek bennünket a Gyorskocsi utcai katonai bíróságra.

– Ott aztán súlyos éveket szabtak ki a vádlottakra.

– Kilencen ültünk a vádlottak padján. Az volt a szerencsénk, hogy a katonai szakértő azt mondta: nem voltak lekezelve a fegyverek. A másik mentségünk az volt, hogy egyöntetűen azt vallottuk: a korábban disszidáltak hagyták hátra a fegyvert, s mi nem mertük leadni, mert statárium volt. Végül megszületett az ítélet: Márton Imre 13, Óvári János 12, Ponyi Gyula, Ponyi József, Mede Lajos és Juhász Attila 10–10, Berecz Dezső 5 év börtönt kapott, míg a beteg Vics Antalt polgári bíróság elé utalták, Berkes Istvánt pedig felmentették. Az ügyvédek azt mondták, örüljünk, hogy a legrosszabbat elkerültük, mert ők legalább halálos ítélettel számoltak.

– Milyen volt a börtönélet?

– A Gyűjtőfogházban darócruhát kaptunk, a 3,5x2,5 m-es zárkába hetünket zsúfoltak össze. Volt egy szekrény a falon, egy mosdó, lavór és a kübli. Volt két szalmazsák, arra kerültek az idősebbek, míg mi szétszórt szalmán aludtunk. Egész éjjel égett a lámpa, ébresztőkor vigyázzba kellett állunk, míg ellenőrizték a létszámot; íztelen feketekávét és „kopasz” kenyeret kaptunk, sokat éheztünk. Tettleg nem bántottak bennünket, de lelkileg annál inkább. Negyedévenként írhattunk egy 12 soros levelet. Félévente volt tízperces beszélő, szintén félévenként kaphattunk egy 3 kg-os csomagot. Később munkára vittek, egy játéküzemben, utána a motorjavító részlegben majd a villamoshálózat felújításában dolgoztam.

– Tudták, hogy Nagy Imrééket kivégezték?

– Mindig fél nyolckor vittek le bennünket a munkahelyre, de azon a napon nagy csend volt, még ébresztőt, sem tartottak, csak a smasszerek ordították: „eltűnni”! Ekkor már tudtuk, hogy nagy embereket vihetnek kivégezni. Már tíz óra volt, amikor jöttek, hogy mehetünk munkába. Utána tudtuk meg, hogy Nagy Imrét és a társait végezték ki, és az udvaron lévő nagy vörös téglafal tövébe, arccal lefelé, összedrótozott kézzel földelték el őket.

– Mikor engedték haza? Hogyan fogadták itthon?

– Közkegyelemmel, 1962. április 3-án, feltételesen szabadultam; kilenc nap híján öt évet töltöttem le. Itthon, a vasútállomáson a szüleim és az öcsém vártak. Jelentkeznem kellett a rendőrkapitányságon, ahol közölték: az Acélgyárba kell visszamennem dolgozni. Raporttal kezdtünk a pártirodán, ahol már várt bennünket az összes „jótevőnk”. Megígértük, hogy jók leszünk, építjük a szocializmust. Csak néztek. Villanyszerelőként – mint „fasiszta ellenforradalmár” – a lehető legalacsonyabb, 7 forint 10 filléres órabért kaptam, majd hasonló „indokkal” nem engedtek technikusképzőben továbbtanulni. Amikor már családos emberként újra a szokásos szöveggel húztak le a jutalmazási listáról, otthagytam a gyárat. A többi már történelem, elboldogultam.

– A rendszerváltás után a Pofoszban is tevékenykedett.

– Az 1989. decemberi megalakulásától részt vettem a Pofosz munkájában, a megyében sokáig Beda József elnök segítője, helyettese voltam. Akkor folyt a kárpótlás, sokat dolgoztunk. 1956 évfordulóját külön ünnepeltük Salgótarján városától. Egyszer Józsi bácsi felhívott, hogy járt nála Puszta Béla polgármester és Deme Attila volt városi nemzetőrparancsnok, azt kérve, hogy ünnepeljünk együtt. Azt mondtam: rendben van, csak a Vásártér legyen December 8. tér, és kapjanak méltó helyet az áldozatok nevei. Ez meg is valósult, és jó viszony alakult ki a megyeszékhellyel. 1998 februárjában Józsi bácsi meghalt, és rábeszéltek, vegyem át az örökét, az országos központból is dicsérték a munkám. Aztán kiderült, hogy Nógrádban is vannak, akik érdemtelenül Pofosz-tagok: volt párttitkárok, tanácselnökök, pufajkások, besúgók, verőlegények, párttagok. Írtunk egy nyilatkozatot: ha az érdemteleneket nem zárják ki, lemond az egész vezetőség. Fónay Jenő országos elnök azt mondta: ne égessük a Pofoszt. Én lemondtam, a többiek viszont nem

– 1956 emlékét is híven ápolja

– Az 50. évfordulón a saját pénzemből emlékplaketteket, dísztárgyakat, emlékérmeket készíttettem, amelyeket a legmagasabb közjogi méltóságoknak is elküldtem. Most is ezzel készülök az újabb jubileumra. Tisztelettel gondolok a bajtársakra, mártírokra, áldozatokra, tönkretett emberekre. Ezt a 60. évfordulót szeretném még átélni és december 8-át. Ennyi elég, utána már csak a magam életét akarom élni, amelynek minden napja ajándék.

B. R.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában