Helyi közélet

2016.08.06. 06:33

„Egyetlen aranyérmet sem érdemlünk…”

fenyvesi

Hazánk egyetlen aranyérmet sem érdemel az olimpián. No nem a sportolóink teljesítménye, vagy az emberek lelkesedése okán, hanem annak tükrében, hogy a népesség hány százaléka sportol. Így látja a nógrádi származású egykori olimpikon, az Eurosport atlétikai szakkomentátora, dr. Kovács Dusán, akivel Szécsényben, a Mátraalja fesztivál beharangozó sajtótájékoztatóját követően beszélgettünk – sportról és magánéletről egyaránt.

Dr. Kovács Dusán 1971. július 31-én született Balassagyarmaton. Alapfokú tanulmányaimat szülővárosában végezete, majd 1990-től Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán folytatott felsőfokú tanulmányokat. 1998-ban általános orvosi-, 2002-ben pedig okleveles orvos-közgazdászi diplomát szerzett. Manapság pénzügyi területen tevékenykedik, illetve az Eurosport atlétika szakkommentátora. 1984 és 2002 között atlétaként versenyzett. Elődöntős volt az 1996-os atlantai olimpián , valamint több világ- és Európa-bajnokságon négyszáz méteres gátfutásban. A harmincnégyszeres magyar válogatott, egykori olimpikon – 1997-ben, Athénban teljesített – 48,45 másodperces egyéni csúcsa a mai napig országos rekord.

[caption id="" align="aligncenter" width="783"] Az olimpiai részvétel elérése egy életmű, egy élet koronája – véli dr. Kovács Dusán Fotó: Hüvösi Csaba[/caption]

Ha már„ csúcs”, kezdjük a „leg”-ekkel! A legnagyobb büszkeség?

Arra vagyok a legbüszkébb, ahogyan a pályafutásom lezajlott – kezdte dr. Kovács Dusán: – Nem is én magam vettem ezt észre, hanem az egykori atlétikai szövetségi elnök, Schulek Ágoston. Nevezetesen arról van szó, hogy egészen serdülő koromtól számítva rendre az adott év legfontosabb világversenyén értem el az egyéni csúcsomat. Az teszi igazán különlegessé a karrieremet, hogy ezt aztán később, a felnőttek között, Európa- és világbajnokságon, olimpián is folytatni tudtam. De természetesen pályafutásom határköveit mind-mind kiemelten fontosnak tartom: az olimpiai elődöntőt, a három világ- és az Európa-bajnoki elődöntőt, ahogy az országos csúcsaimat is, amelyeket világversenyeken értem el.

A legjobb verseny?

Ha a sorozatokat nézzük, akkor azt emelném ki, hogy 1996-ban bekerültem egy Grand Prix-döntőbe. Ez egy egész éves teljesítmény eredménye, ami azt jelzi, hogy valaki stabil, nem csak egy-egy versenyen jó, hanem májustól szeptemberig ott tud lenni a világ legjobbjai között.

A legnagyobb csalódás?

Az, hogy az 1998-as budapesti Európa-bajnokságon sérülés miatt nem tudtam indulni. Ez lehetett volna a pályafutásom csúcsa. Amint az imént már említettem, a világversenyeken mindig megdöntöttem az addigi legjobbamat. Ha ez ott is sikerült volna, azzal biztos, hogy érmet szerzek; a zsúfolásig telt Népstadionban, egy olyan napon, amikor Gécsek Tibor nyerte meg a kalapácsvetést, s mellette – bronzérmesként – Kiss Balázs is ott állt a dobogón

A legnagyobb atléta, akit valaha láttál?

Sokféle megközelítés szóba jöhet. Én a sokoldalúsága miatt az amerikai tízpróbázóra, Ashton Eatonre teszem a voksomat. Ő olyan eredményeket ér el külön-külön, versenyszámonként is, amivel a világ legjobbjai közé lehet kerülni. Vegyük akár a négyszáz méteres eredményét, amit tavaly futott a vébén – kereken 45 másodperc, ötödik versenyszámként –, vagy éppen a 820 centiméter feletti távolugró-eredményt. Nem véletlenül ő a világcsúcstartó és – címvédőként – az olimpiai bajnoki cím legnagyobb várományosa. Mindenki mást messze megelőz, elképesztő ember. Azzal is sokat emelkedett a szememben, hogy 2014-ben a tízpróba és a fedett pályás hétpróba helyett a négyszáz gátnak szentelte az évet. Az első két versenyén még 50,01-et futott, de aztán hat verseny alatt eljutott 48,60-ig, tehát majdnem az egyéni csúcsomig. Úgy, hogy ő – ismétlem – csak abban az évben futott négyszáz gáton.

Milyen várakozásokkal tekintesz a riói olimpia elé?

Az olimpia bennem mindig más érzéseket kelt, mint a legtöbb emberben. Legfőképpen azért, mert úgy gondolom, annak tükrében, hogy a népesség hány százaléka sportol, egyetlen aranyat sem kellene nyernünk. Az ország ebből a szempontból nem érdemli meg, hogy aranyérmes sportolói legyenek. A sportolóink mégis sokkal jobbak a többi ország képviselőinél a népességhez viszonyított aranyak és érmek számát tekintve – ez lehet dac, lehet fantasztikus sportolói, vagy edzői tudás, tehetség. Meggyőződésem, hogy a versenyzők nem az országnak nyerik az aranyérmet, hanem maguknak, de az országnak is jelentős szerepe van benne. Nem a lakosság támogatására gondolok elsősorban – persze az is fontos –, hanem a létesítményekre, amelyekben a versenyzők elkezdhetnek sportolni. Mindenképpen örvendetesnek tartom, hogy folyamatos ezek fejlesztése. És nem csak futball-arénákról beszélhetünk, hiszen például atlétikai stadionok is épültek. Ezek mind-mind kellenek ahhoz, hogy a jövőt tekintve utánpótlás-képzésről, a következő nemzedékről beszélhessünk.

Meg merjem még kérdezni ezek után, hogy mennyi aranyérmet vársz Riótól?

Az előbb elmondottak ellenére úgy gondolom, hogy három-öt aranyéremre reális az esély. Az úszóktól és a kajak-kenusoktól mindenki ezt reméli, és számos érmet nyerhetünk a hagyományos sportágainkban, mint a férfi és a női vízilabda, a vívás, a judo, a birkózás. És véleményem szerint atlétikában is lesz legalább egy érmünk. Sajnos nagyon kevés, összesen hét pályaversenyző atlétánk van, de mindegyikük esélyes a tizenkettő, illetve a nyolc közé jutásra. Az iszonyatosan erős szintek is mutatják egyébként azt, hogy az ötkarikás játékokra való kijutás ma már nem úgy néz ki, mint negyven vagy akár huszonöt évvel ezelőtt. Ennek elérése egy életmű, egy élet koronája – és még nem is az aranyéremről beszélünk, „csupán” az olimpiai részvételről. Példaként említhetném a saját versenyszámomat: 49,40 másodperc volt Rióba a „beugró”. Ezt Magyarországon eddig mindössze két versenyző teljesítette: rajtam kívül még Bédi Tibor futotta le. Gazdag atlétamúltunkban alig-alig találunk olyanokat, akik egyáltalán valaha teljesíteni tudták a riói elvárásokat. Óriási tehát a konkurencia.

Térjünk át a sportról a magánéletre!

Alig-alig választható el a kettő Az Eurosport atlétikai szakkomentátora vagyok, mellette pénzügyi területen tevékenykedem, otthonról dolgozom. Ez tölti ki a napjaimat, és persze a két fiam. Az egyik öt és fél, a másik három és fél esztendős. Kicsit későn kezdtem a családalapítást, ami legfőképp a sportpályafutásomnak köszönhető, hiszen harmincegy éves korom után kezdődött a civil életem.

A gyermekeid is sportolók lesznek?

Én nem biztatom őket arra, hogy legyenek élsportolók, a sportolásra azonban igen, hiszen egy fiatal – pláne egy fiúgyerek – könnyen elkallódik, eltéved a világ különböző ösvényein. A sport maga pedig időbeosztásra, alázatra, odafigyelésre és koncentrációra tanít. Gödön élünk, a Duna közelsége miatt az úszás és a kajak-kenu biztosan számításba jön. Hogy atlétika pályára kijutnak-e vagy sem? Az a jövő kérdése. Én nem „tolom” őket, mert nem szeretném, hogy a „Dusán gyerekeiként” legyenek aposztrofálva. Sajnos, az emberek így állnak az egykori sikeres sportolók leszármazottaihoz.

Végezetül egy újabb „leg-” A civil életben elért legnagyobb sikered?

Az, hogy tudok másoknak segíteni. Ahogy korábban az orvosi munkám során, úgy most, a pénzügy területén is sokaknak tudok tanácsot adni, hogy mit és hogyan tegyen az életében. Úgy gondolom, ez a legnagyobb dolog: ha az ember másoknak úgy tud tudást átadni, hogy ettől ő nem lesz kevesebb.

 

Schveiczer Krisztián

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában