Áldozócsütörtök - Urunk mennybemenetele

Ekkor a kereszténység – a húsvét utáni 40. napon – Jézus Krisztus mennybemenetelére emlékezik. A vallási előírások szerint 1918-ig ez a nap volt a határnapja annak, hogy a katolikus hívők a húsvéti szentáldozást elvégezzék. E szép ünnepet napjainkban a csütörtököt követő vasárnapon tartják, s Magyarországon a katolikusok áldozócsütörtöknek, áldozónapnak hívják, míg a protestánsok az Urunk mennybemenetele elnevezést használják. Az ősegyház a 4. századig a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor emlékezett e csodára, majd ezt követően az ünnep a Szentírásból is ismert húsvét utáni negyvenedik nap lett, s így van ez most is. A Biblia, Újszövetségi könyveiben Jézus mennybemenetelének leírását három helyen is tartalmazza: Márk evangéliuma 16. és Lukács evangéliuma 24. fejezetében, s végül az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 1. fejezetében. Márk evangéliuma szerint az apostolok küldetést kaptak Jézustól az evangélium hirdetésére, s utolsó találkozásukkor ”így szólt hozzájuk: ’Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.’ ( ) Urunk Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 15-16, 19-20).

Évszázadok alatt az ünneppel sok-sok hagyományos egyházi esemény is együtt járt. A körmenetekről, a jó termésért imádkozó határjárásokról, a keresztjárásokról, a mátraverebélyi búcsújárásról, és a Krisztust ábrázoló szobor magasra, a templomi karzatra történő felemeléséről (szimbolizálva Jézus mennybemenetelét) szól a krónika. És még nem említettem szülőfalum, Kishartyán szokását, tradícióját – amely más egyházközségekben is meghonosodott – nevezetesen azt, hogy évtizedeken át Áldozócsütörtökön volt az iskolás gyermekek elsőáldozó napja. Az ünnepet akkor valóban csütörtökön tartották, kötelező egyházi ünnepként. A ’40-es évek vége felé jártunk, amikor kilenc évesen – első áldozóként – a szentostya képében én is magamhoz vettem az Oltáriszentséget. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Írásaimban már említettem, hogy falunkat vallásos emberek lakták, s a hit és a vallásos élet természetes volt. Szüleink és jó magunk is örömmel és izgalommal készültünk a szép és különleges napra. Harmadikos tanuló voltam, s a második félévi hittantanítás már a gyónásra és az áldozásra való felkészülésről szólt. Szép tavaszi időben, május derekán volt a nagy esemény. A szentgyónásra – a szokásoknak megfelelően – már az ünnep előtti napon sor került. És eljött áldozócsütörtök reggele. Kis templomunk – virágokkal és zöld ágakkal – szépen feldíszítve, felöltöztetve várta kisáldozóit és a település minden lakóját. A kislányok fehérbe, a fiúk feketébe öltözve léptek be a templom küszöbén, a család és a keresztszülők kíséretével. A keresztszülők a szertartást végig asszisztálták, s a gyerekek áldozását követően ők is megáldoztak. Otthon ünnepi ebéd, valamint a keresztszülők és a család szolid ajándéka várt. Felejthetetlen volt! Ez a nap Jézus mennybemeneteléről, az apostolok tanúságtételéről és a krisztusi szeretetről szólt. Jó lenne, ha a ma emberét – vallási meggyőződésétől függetlenül – a tisztelet, a megbecsülés és a szeretet erkölcsi parancsa vezérelné.