A fülemüle füttye

Ne kísértsd a szerencsét, mert ha akar, előbb-utóbb rád talál! Ez tán’ egy ókori bölcselet, de az is lehet, hogy csupán képzeletem szülte. Megtörténhet persze az is, hogy pont ellenkezője az igaz. Mégis, miután eldönteni nem tudom, ezért – bölcselet ide, bölcselet oda – hajlok arra, hogy talán még sem árt, ha a szerencsének elébe sietünk, mert így könnyebben ránk talál. Ezután lássuk, igazolja-e ezt – és egyáltalán mit igazol – következő történetem? Éppen a házunk előtt tébláboltam, és – jobb elfoglaltságom híján – figyeltem, s hallgattam a fákon tartózkodó madárkák diskurzusát, énekét. Hiszik vagy sem, ahogy a fák ágaira tekintettem, egy igazi dalnokon, egy legtöbbször rejtőzködő madárkán akadt meg a szemem. Mondhatják, hogy bolondnak bolond a szerencséje, s mivel a dolog teljességgel igaz, így ellene nem is berzenkedem, sőt jó szívvel elfogadom. És akik nem hisznek a szerencsémnek és arra gondolnak, hogy vakvágányon állok, azoktól mindössze egy kis türelmet kérek. Akik ismernek, azok jól tudják, hogy gyönyörűséges környezetben – erdő alatt – egy lakótelepen élek, amely a tavasz hatására már teljes pompáját mutatja, és ligetes, erdős területe, igazi zöldövezetté vált. Noha a magyar nótát kedvelem, rám mégsem igaz az a szép nóta, hogy „erdő alatt nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni”, mert egyrészt kényelmes távfűtéses lakásomat a világért sem adnám. Másrészt a fák kivágásával annyi madár – életünk szépsége és boldogítója – válna „földönfutóvá, hajléktalanná”, hogy emberfia azt nem vállalhatja. Elárulom, hogy a madarak „barátja” vagyok, mégis szépségük, énekük alapján kedvenceim vannak. Falusi gyerekként, a pacsirtának, az égből hallatszó, gyönyörűséges, szerelmes hangja, udvarlása nyűgözött le. A városba, a mai életem színterére érkezésem óta, a tavaszköszöntő széncinegének, a költő által is megénekelt dala (Nyitni kék), még ma is az elsők egyike. Mióta viszont egyedül élek tavaszi hajnalokon sok madár köszönt, és közülük legjobban a fülemülét (a csalogányt) kedvelem. Nemcsak hajnalokon, és napközben, hanem – a költési időszak nagy részében – éjszaka is felhangzik az udvarló hím gyönyörűséges éneke. Rossz alvóként néha magam is hallgatom. A szakemberek a fülemülét a dal királyának tartják, s aki egyszer meghallja, örökre belé szeret. A legszebben és legzeneiebben éneklő madár, tökéletes zenei akkordokat is képes kiénekelni. Hangja nemcsak a köznapi embert, hanem a művészeket, az írókat és költőket is megigézte. Különlegességét az is igazolja, hogy Blaha Lujzát a nemzet csalogányának hívják. Éjszakai éneke miatt a szerelem és a vágy jelképe is. Elsősorban bokrosokban, erdőaljakban élő és ott is költő madár. A telet Afrikába tölti. Kissé szürkés, olajosbarna színű – a verébhez hasonló – vöröses farkú énekesmadár. Közismertségét Arany Jánosnak, „A fülemüle” című nagyon szép verse is segítette, mely életszerűen mutatja be két szomszéd Péter és Pál nevetséges civakodását, (fütty) birtoklási vágyát, melyet a kapzsi bíró igencsak kihasznált. Mai életünkben ilyen kivagyiság, mindent birtokolni vágyó akarnokság tán’ elő sem fordulhat, vagy talán mégis? A bevezetőben említett dalnok tehát a fülemüle, melynek énekét most is hallgatom. Felnézek a mögöttem tornyosuló házakra, és megnyugszom, hisz:   Szól a madár mondja szépen, / Itt lesz az én kicsi fészkem, / Fészkem, lakom, életem, / Tiétek az énekem. //(Közbevetem:)   Sokan vagyunk egy-egy dalra, / Közösségünk minden tagja, / Madárfüttyre, igaz jussra, számíthat. // Sok beszédnek, sok az alja, / Figyeljetek csak a dalra, / Hisz a fütty, a madárdal nem osztható, / Mindenkié mi hallható.

Bartos József