
NOOL
Nógrád vármegyei hírportál
július 17., csütörtök
Van az a fajta idő, ami nem múlik, hanem felszívódik benned. Amikor belépsz valahová, és hirtelen elfelejted, melyik évben jársz, hány óra van, mit terveztél előtte. Így volt ez azon a szombati délutánon is, amikor csak egy gyors kiruccanásnak szántuk a budapesti Néprajzi Múzeumot. Egy óra, mondtuk. Csak egy óra. De, amint beléptünk a hatalmas, fényekkel és árnyékokkal játszó terekbe, a fából faragott tárgyak, szőttesek, régi használati eszközök és parasztházak bútorai olyan mesét kezdtek el suttogni, hogy nem volt visszaút.
Körülöttünk szekrények, bölcsők, gyalupadok, mángorlók, ismerős formák, amelyeket a nagymama padlásán láttunk utoljára. De itt nem poros emlékként, hanem élő lenyomatként álltak. A kiállított tárgyak nemcsak Budapest múltját, hanem a környékbeli falvak – Galgaguta, Nógrádsáp, Berkenye – örökségét is magukban hordozták. Egy apró, fából esztergált gyertyatartó alatt ott virított a kis címke: Nógrád megye. És egyszerre otthon voltunk.
A múzeum modernsége és a kiállított világ régisége különös harmóniát alkottak. A digitális installációk segítségével életre keltek a pásztorok dallamai, a fonók neszei, a lakodalmak zsongása. A hagyomány nem volt többé távoli fogalom, a hétköznapok részévé vált. Megálltunk egy fali fotó előtt, ahol egy asszony mosolyogva tartott egy hímzett párnát. Nem néztünk az órára.
Végül a hangosbemondó szólított. Záróra. Néztünk egymásra, hitetlenkedve. Mintha az idő is velünk felejtette volna magát. Három óra telt el. De igazából, mintha visszautaztunk volna legalább száz évvel.