Őrhalmi hídtörténet: deszkapallóktól pár év alatt jutottak a modern ívig

Az ötlettől a megvalósításig, a deszkapallóktól a modern kialakítású átkelési pontig sok-sok esztendő telt el, mégis az érintett települések lakói számára egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő. Annak idején, még a Trianon előtti időkben egy viszonylag széles, emelt partfal tetején haladtak gyalogosan, avagy igásállatok húzta szekerekkel az emberek a túlpartra. 

Ez volt az őrhalmiak által nemes egyszerűséggel „promenád” néven emlegetett szakasz, amely a vasúti átjárótól egészen az ipolyvarbói katolikus templom tövéig tartott, mintegy három méter magasságban húzódva. Ez jelentősen megkönnyítette a közlekedést, mivel az ártéren sohasem érte el tetejét az esetlegesen kiöntő víztömeg. Ám jött a nemzetünk számára tragikus franciaországi döntés, a kapcsolatok pedig elakadtak, a családtagok és barátok csak nagy kerülővel jutottak át a Csehszlovákiához került területekre, már ha minderre engedélyt kaptak, és ez a helyzet nem változott a második világháború utáni időkben sem.

A fordulópontot hazánk és az 1993-ban megalakult állam, Szlovákia közös uniós tagsága, majd a Schengeni Egyezményhez történő csatlakozása hozta el, amikor már nem kellett határellenőrzésen és útlevél-vizsgálaton átesni a polgároknak, hogy a másik oldalra átjuthassanak. Ekkor határozták el az őrhalmiak, hogy egy alkalmi átkelési pontot létesítenek a túlpartra. 

A 2000-es évek végére felállították ezt az építményt, a deszkapallókon át gyalogszerrel és kerékpárt tolva sokan mentek át Ipolyvarbóra – már, ha a folyó mindezt alkalmassá tette – egy-egy beszélgetésre, vagy falunapi mulatságra, kocsmai hörpintésre és kártyázásra. Hasonlóképpen a szlovákiai részről is megindult a forgalom, a Budapesten, vagy más nagyobb városokban tanuló fiatalok számára sokkal kényelmesebb volt az az egy-másfél kilométeres séta, míg elértek az őrhalmi buszmegállóba, mintha a Zájazd járatával jutottak volna át Tótgyarmaton keresztül hazánkba.

Azonban ezt a faszerkezetet alaposan kikezdte az idő. A rendszeres áradások is pusztították, korhasztották a tákolmányt, ami olyannyira rozogává vált, hogy megérett a részleges felújításra, amit társadalmi munkában, összefogással megoldottak a helybeliek. Ekkor, 2015-16 táján még csak sejteni lehetett, hogy hamarosan elérkezik a várva-várt pillanat, amikor beemelik az új közúti híd első tartópilléreit. Végül öt esztendeje, 2018-ban rákerült az államközi egyezmény irataira a pecsét, és a Nógrád Megyei Hírlap munkatársai örömmel készíthettek fényképeket a régi fahídon átlépdelő és a annak közepéről körbetekintő ipolyvarbói férfiról, aki boldogan újságolta, mekkora jelentőséggel bír számukra is, hogy immár megvalósulhat az álmuk.

Innen lépésről lépésre, szépen eljutottunk a tavalyi tavaszig. Ugyan a deszkapallók állapota annyira leromlott, hogy balesetveszélyessé vált az átkelés, azon a szép napon épp Szijjártó Péter integetett át az ipolyvarbói templom mellől a túloldalt várakozó őrhalmiaknak, letették az új híd alapkövét, és semmilyen körülmény sem állíthatja meg a további folyamatokat. Akkor a külügyminiszter átkiabálva a magyarországi partra, nyilvános ígéretet tett, hogy másfél év múlva már a modern kialakítású ívhajlat aszfaltozott tetején járhatunk. És így is lett, 2023. december elsején bizonyára többek szemébe könny tolult, amikor átvágták a szalagot ott, ahol a határ többé nem elválaszt, hanem összeköt.